Herr Haas napja nagyon rosszul kezdődött. A lehető legrosszabbul. Előző este a kelleténél kicsit többet ivott, az ital pedig annyira elködösítette az elméjét, hogy az álom az ébresztőóráig el sem eresztette. Amikor a hang a való világba riasztotta pánikszerű gyorsasággal pattant fel az ágyból, a sietségében pedig belerúgott az ajtófélfába.
A fájdalom úgy parázslott végig a gerincén, mintha az egész lába leszakadt volna, holott ahogy bicegve visszaroskadt az ágyra, látta, csak a kislábujját érte az ütés, ami vörösen feldagadva, törött körömmel meredt vissza rá – már ha egy lábujj visszameredhet a gazdájára. Herr Haas ennek ellenére szitkozódva húzta fel a zokniját, a cipője felvételénél a kínok kínját élte át. Egy botra támaszkodva sétált be az Akadémiára. Nagyon szerencsétlen látványt nyújthatott, ezért a szánakozó kérdések miatt inkább azt hazudta, eltörte a lábát. Úgy vélte, senki sem értené meg a kínját, csak az, aki hasonló módon jár pórul, mint ő.
A kabátját a fogasra akasztotta, majd elterült az irodájának a székében, azzal nyugtatva magát, hogy csak a jelentkező hallgatókat kell majd elviselnie, azok pedig nem fogják megkérdezni, miért lépked olyan furán. Azok hamarosan meg is érkeztek. Egy csapat fiatal, nagy reményekkel, akik az Akadémia falai között szerettek volna igazán nagy, elismert művészekké válni.
Herr Haas nem igazán szívlelte a legtöbbjüket. Akadtak közöttük felfuvalkodott pojácák, nagyképű alakok, sőt, egészen tehetségtelen mitugrászok is, akik véleménye szerint hányaveti módon pazarolták a vásznat és értékes festékanyagot a középszerűnél is silányabb munkájukra.
Az utolsó jelentkező egy nagyon ügyetlen, nyurga fiú volt, aki egy tucat bemutatásra váró képpel érkezett. Herr Haas látta, annyira felpakolta magát az ifjú, hogy nagyon nehezen boldogult a kilinccsel. Végül nagy kegyesen felült a székéből és segített neki, azonban egy kép az igyekezet miatt kicsúszott a fiú kezéből, a hegyes sarkú keretével egyenesen Herr Haas fájó lábujjára. A férfi a fájdalomtól, a fiú a szégyentől vörösödött el.
– Sajnálom, uram. Véletlen volt.
– Minek hozott be ennyi képet? Elég lett volna csak egy-kettő – szorította össze a fogát.
– Sajnálom, de nem tudtam választani, uram. Nem volt megkötés a képek számát illetően.
Herr Haas ki-be szívta a levegőt. A képekre pillantott. A legtöbb jelentkező csendéleteket, tájképeket festett, de a fiú épületekről hozott anyagokat. A legfelsőn a Reichstag volt látható.
– Nem tudott választani? Hogy-hogy? Az összes ilyen borzasztó?
A fiú vörös arca hirtelen elsápadt. Mint aki rosszul hallotta a férfi türelmetlen kinyilatkoztatását, felhúzta az egyik szemöldökét.
– Parancsol, uram?
– Mi ez? Ezek csak épületek? Hol van a német táj?
– Uram, nem volt megkötve, hogy mi…
– A sokszínűséget várom el! Komolyan nincs egyetlen csendélet sem közte?
A fiú zavartan megcsóválta a fejét.
– Úgy akar nagy festővé válni, hogy egyetlen csendéletet sem hoz be, csak csupa épületet? Fiam, akkor maga rossz pályát akar választani! Miért nem akar építészettel foglalkozni, vagy valami hasonlóval? Ezek nem festmények! Ez mind szemét!
– Most akkor mit csináljak?
– Menjen haza, és gondolkodjon el a további életén! – zárta rövidre a férfi, aki már szinte kiabált.
Amikor a fiú távozott a szobából, megkönnyebbült, hogy visszaroskadhat a székére, és nem kell tovább nehezednie a lábujjára, ami szinte lángolt a cipőjében. Amikor újra kopogtattak, újra kiabálni akart, de csak a kollégája, Herr Wagener lépett be.
– Jó ég, kiver a víz! Rosszul vagy?
– Csak felbosszantott egy újabb tehetségtelen dilettáns, aki azt hiszi, hogy festőművész lehet! A szeméből ítélve osztrák volt.
Herr Wagener kezében újság volt, amit Haas szinte kikapott a kezéből, hogy azzal legyezhesse magát. Amikor elillant a fájdalma, elolvasta a szalagcímet: „A Német Császári Haditengerészet első tengeralattjárója szolgálatba lépett”.
– Bárcsak annyira támogatnák a művészetet, mint a hadiipart. Mi jön még ezután? Holdra szállás? – dobta el a lapot keserűen.