– Éhes vagyok – szólalt meg Pamacs karácsony második napján.

Béci egy pillanatra lefagyott a döbbenettől. Nem azért, mert a macska teljesen érhető, emberi szavakat közölt, hanem mert már több mint egy napja tartózkodott a lakásban és eddig néhány panaszos miákoláson kívül semmi egyéb hangot nem adott ki.

Először képzelgésnek hitte a dolgot. A hasa így is csikart a rengeteg édességtől. A keresztanyja egy hatalmas adventi kalendáriumot adott neki. Mivel már beköszöntött a karácsony, ezért az ablakocskák mögött rejtőző csokikat egyszerre falta be.

Pamacs azonban egyenesen rászegezte aranyló, kérlelhetetlen tekintetét, majd dorombolva megnyalta a száját.

– Éhes vagyok – ismételte.

Karácsony tájékán történnek csodák. Erről harsogott a televízió is. Valószínűleg a megeredt cicanyelv is efféle varázslat terméke volt, amit Béci vidám természetességgel kezelt. Nagyot nyújtózkodva felkelt, és kiballagott a konyhába, ahol a szülei még mindig teázgattak, és próbálták túltenni magukat a Mamival történtek miatt.

– Pamacs azt mondta, hogy éhes – közölte velük.

Anya és Apa először rá sem hederített, csak miután megbökte őket.

– Megéhezett az a… Akkor szolgálja ki magát! – legyintett Anya.

Béci tudta, hogy azt akarta mondani: „Helvetin”, de mégsem tette. Elvégre Pamacs volt a legjobb karácsonyi ajándék, amit kapott, bár tudta, nem így tervezték a szülei. Tegnap ilyenkor még álmodni sem remélt arról, hogy egy kiskedvenccel is gazdagabb lesz. Hogyan is történt ez?

Remegve tépte fel a csomagolópapírt a karácsonyfa alatt sorakozó ajándékdobozokról az ünnep első napján. Egy panasza sem lehetett, mert méregdrága játékokat kapott: az Ezeréves Sólymot, velociraptor ketrecet, egy dinoszauruszos befogó kocsi szettet, sőt, egy akkora Godzillát, ami majdnem olyan nagy volt, mint ő. A súlyos műanyag játékot alig bírta megemelni. Ha megnyomta a fején lévő piros gombot, a szörnyek királya recsegve üvöltözött, a szája kéken villogott, utánozva a védjegyévé vált atomsugarat.

Béci annyira boldog volt, hogy önmagáról megfeledkezve össze-vissza ugrált. Anyának kellett leállítania őt.

– Még hátra van a Mamié is! Holnap ideér vele!

– Mit fog hozni?

– Valami meglepetést. Azt mondta, hogy nagyon nehezen csinálta meg, de biztosan szép lesz.

Béci elfintorodott a „csinálta” szó hallatán.

– Minden évben ugyanazt kapom tőle! Nem vagyok már dedós!

Nem akart bőgni, pláne ilyen szép ajándékok után. Mami azonban minden évben csúnya ócskaságot hozott neki. Sosem vette figyelembe, hogy mit szeretne! Godzillát akart tőle is! Miért kell elrontania a karácsonyt? MIÉRT?

Már arra készült, hogy belerúg valamibe, de ekkor kaparászást hallott meg az ablaktól. Valami kopogott odakintről a hóviharban.

Béci picsogását elvágták, letette a dobozt, és izgatottan odaszaladt, mintha a Mikulást akarta volna meglesni. Annál azonban sokkal csodásabb tekintett vissza rá az üveg mögül. A zord hófúvásban sárga szem esdekelt neki, egy puha mancs tapadt az ablakra. Anya és Apa alig jutott szóhoz, csak hebegtek-habogtak, de ő máris az ajtónál termett, és kitárta azt.

Hótól fehér, ázott bundájú vörös macska ugrott be a kavargó viharból, majd sietősen nyalogatni kezdte magát a küszöbön.

Anya tekintete elsötétedett. Fújtatva Béci mellett termett, ki karta hajítani a rideg időbe a szemtelen állatot, azonban a fiú könyörögve átölelte a lábát. Még néhány könnycseppet is sikerült kipréselnie magából.

– Kérlek, kérlek, kérlek, hadd maradjon!

Anya csóválta a fejét.

– Nem engedhetünk be egy állatot! Ki tudja, honnan jött?

– De Anya! Nézd! Olyan magányos!

A macska, mintha sejtette volna, hogy az ő sorsáról döntenek, a farkát felemelve Anya lábához dörgölőzött.

– Rendben, amíg tart a vihar, maradhat.

Szerencsére Apa lágyszívűbbnek bizonyult, bár Béci látta rajta, hogy némileg zavarja, hogy a rengeteg csillogó-villogó játékot, sőt, mellettük valamennyi királyát, Godzillát is hanyagolta a délután során, mert csak a „ki tudja honnan jött” szőrgolyóval volt hajlandó ezek után foglalkozni.

– Elnevezem Pamacsnak – mosolyogta Béci.

A selymes, tömött bunda között mintha maga az állat is vigyorgott volna, közben szúrós, kihívó szemmel méregette Anyát és Apát. Ők finoman győzködték Bécit, hogy a cica nem maradhat náluk. A vihar miatt nem eresztik szélnek, de meg kell majd találni a gazdáját. Túl jó húsban van ahhoz, hogy kóbor macska legyen. Egy másik kisfiúhoz tartozhat, bizonyára az már kibőgte a szemét, amiért elvesztette az ünnepkor a kiskedvencét.

Béci bólogatott, de csak azért, mert tudta, hogy így se, úgy se fog túladni Pamacson, mert már van neve, és hozzá tartozik. Miért nem vigyázott rá jobban az a másik fiú? Ha valaki el merészeli venni tőle, akkor visítani fog, sőt, a földhöz vágja Godzillát is, mert egy karácsonyi ajándékot nem lehet csak úgy visszavenni! Nem lehet! Egyébként is, Pamacs nagyszerűen érezte magát a lakásban, mintha mindig is a része lett volna.

A szülei a régi kályha alátétből rögtönzött macska WC-t csináltak, a műanyag vajkrémes dobozba pedig virslit daraboltak. A cica azonban nem akart se enni, se kakilni, csak nézett fel bájosan rájuk, mintha udvariasan azt akarta volna közölni velük, hogy „köszönöm, de most nem kell”.

Karácsony második napján már Anya is egészen beletörődött az állat jelenlétébe. Egyszer-kétszer ugyan elejtette az „Helvetin” szót, de Béci nem fedezett fel komolyabb ellenszenvet a hangjában.

Délelőtt azonban megérkezett a Mami, aki aztán tényleg nem volt elragadtatva tőle.

Béci a nappaliban játszott „fogdmeget” Pamaccsal, amikor meghallotta Mami csizmájának a dobolását a küszöbön. Mindig felismerte ezt a hangot.

Szerette „messzi Mamit”, aki repülővel utazott hozzájuk, bár az „abonyi Mami” előkelőbb helyet foglalt el a szeretet listáján. „Messzi Mami” nagyon furán beszélt, akárcsak Anya, ha kikelt magából. Béci ismert néhány szót, például azt, hogy „vauva”, „lapsenlapsi”, „kilpi”, „lahja”, de a halandzsa nyelvből általában csak olyan sületlenségeket hallott ki, hogy „sír a borz”, „kajla ló”.

Már azt hitte, hogy idén nem fogja meglátogatni, ugyanis tavaly már a szentestét is náluk töltötte, sőt, elsőként adta oda neki a színes masnival átkötött dobozát – benne a szokásos ajándékával –, de ezúttal a gépe a vihar miatt késett.

 Mami mindig lelkesen üdvözölte, fehér porcelánfogaival mosolygott, viszont most, ahogy felbukkant az előtér folyosójáról, lekókadt a szája. Olyan fakónak tetszett, akár a fal. Kiesett a kezéből a havas szatyor, benne a csomagjával.

Béci megriadt egy pillanatra. Talán tud a hisztijéről? Őszinte volt, hiszen valami menőbb ajándékra számított, ha már az „abonyi Mami” Bosszúállók akciófigurával készült. Aztán feltűnt neki, hogy az asszony nem is rá figyel, hanem a szoba közepére, mert Pamacs ott nyalogatta mancsát teljes királyi pompájában.

Mami szavakat krákogott. „Jóllakott”.

Béci nem értette. Mami halandzsa nyelvén volt.

Aztán valami olyasmi történt, amire végképp nem számított. Mami begurult. Jóformán félrelökte, olyan sebesen sietett be a szobába, és egyenesen Pamacsnak rontott.

– Mami, ne, ne!

Mami azonban teljesen megsüketült. Próbált belerúgni a macskába, aki fülét-farkát behúzva a kanapé alá rohant. Ekkor jelent meg Anya és Apa a háta mögött, akiknek le kellett fogniuk az asszonyt. Mami azonban nem törődött velük, csak azt kiabálta, hogy „jóllakott, jóllakott”, akár valamiféle bűvös karácsonyi éneket, egészen addig, amíg ráncos arca megrándult, a lába pedig összecsuklott alatta. Mami szaporán szuszogott, a mellkasát fogta görcsös ujjaival. Anya remegve letérdelt mellé.

Béci sóbálvánnyá dermedten bámulta azt, ahogy Mamit elvitte a mentő, majd azt követően órákon keresztül vigasztalhatatlanul sírt, mert meg volt győződve arról, hogy ő tehet mindenről. A Mami miatta lett rosszul, mert hisztizett korábban.

Anya és Apa győzködték, hogy nem tehet róla. Mami egész biztosan rendbe jön hamarosan, csak nagyon öreg már. Lehet, megártott neki a repülőút, holott a lelkére kötötték, hogy az ő korában már nem kellene ilyen hosszú utat megtennie.

Végül Béci beletörődött a dologba.

– Mi lesz Mami ajándékával?

Az a karácsonyfa alá került. Anya néhány másodpercig hallgatott, majd csókot lehelt a homlokára. Mosolyogni igyekezett, de fátyolos volt a tekintete.

– Biztos örülne, ha vele bontanád ki, éppúgy, mint minden évben. De ehhez egy kicsit még várnod kell, jó?

– Oké. – Béci nem ejtette ki nehezen a választ, mert úgyis tudta, mi lapul a dobozban. Mami szokásos dolga.

Anya még mondani készült valamit, de megjelent Apa a konyhából a kezében két bögre gőzölgő teával, amit akkor ittak, ha valami komoly gond történt. Megnyugtatta az idegeiket – ahogy vallották.

– Aion – szólt vissza Anya, majd a konyhába sétált.

Ha csak két másodperccel később indul el, ő is meghallotta volna Pamacsot, aki Béci felé fordult:

– Éhes vagyok.

Béci csodálkozva az állatra meredt.

Az megismételte a kijelentést, ezúttal kicsit erélyesebben.

– Éhes vagyok.

– Tessék. – A fiú odatolta a műanyag dobozt a macska elé, de az nem nyúlt a virslihez. Még csak meg sem szagolta az ételt, csak oldalra döntötte a fejét, és meredten nézett rá. Béci látta a tekintetéből, hogy nem érti, mit kellene csinálnia vele. Mivel Anya és Apa csak nemtörődöm módon reagáltak arra a kijelentésre, hogy Pamacs tud beszélni, a fiúnak egyedül kellett gondoskodnia róla. Kitárta a hűtőt, míg a háttérben a szülei a repülőgépekről meg az időeltolódásról beszélgettek, és a bőséges maradékkal próbálta a cica étvágyát csillapítani.

Először csirkét kínált neki. A macskák köztudottan imádják a madarakat, de Pamacsot nem nyűgözte le a felajánlás. Ugyanolyan értetlenül meredt a rántott finomsággal teli dobozra, mint a virslire. Miután a tonhallal sem járt sikerrel, Béci arra gondolt, hogy Pamacs talán vegetáriánus, mint Teodóra néni, ezért salátát és öntetet kapart a tálkájába. A macska orrlyukai ki-be tágultak, ahogy megszaglászta az ételt, még a száját is kinyitotta, mintha úgy is mintát venne a levegőből. Béci azt hitte, sikerrel járt, a macska viszont felnézett rá, a koponyájára csapta a fülét, majd peckesen hátat fordított a vacsorának.

– Nincs több étel a házban, a bolt zárva van, nem tudunk most macskakaját adni! Azt kell enned, amit kapsz!

Pamacs ráhunyorított a kioktatás miatt. Béci látta rajta, hogy nem tetszik neki, és azt várta, hogy újra megszólal, de az állat ezúttal csöndben maradt. A fiú arra gondolt, talán mégiscsak képzelte az egészet.

A macskák nem szoktak beszélni.

 *

– Éhes vagyok. – Béci erre riadt fel éjszaka.

Ahogy felpattant a szemhéja, nem tudott azonnal kiigazodni a félhomályban, nem érezte meg rögtön a mellkasára nehezedő súlyt sem, holott ott gubbasztott rajta görbe háttal, maga mellé tekert farokkal, mint valamiféle egyiptomi dísz.

A szoba árnyai közül Pamacs nézett le rá aranyló szemével, benne pupillája most furcsának tetszett – mintha lobogott volna, akár egy apró, fekete láng. Pontosan rajta ült, nem túlságosan nehezen, de Bécinek mélyebben kellett vennie a levegőt.

A fiú nyelt egyet. Igazából nem emlékezett rá, hol találtak fekhelyet neki, de biztosan nem az ő emeleti szobájában. Az ajtó be volt csukva. Hogyan jöhetett be? Anya és Apa ki fogják dobni a házból, ha rajtakapják, hogy felmászott az ágyra. Le akarta teremteni Pamacsot, amiért engedély nélkül bejött, de a szavak a torkán akadtak.

A macska egy tapodtat sem mozdult, csak bámulta őt… Mióta is? Már vagy másfélperce nézett vele farkasszemet pislogás nélkül.

Pamacs nagyon karcsúnak látszódott az ablakon beszűrődő utcai lámpafényben, amely szőrös körtévé dagasztotta az árnyékát a falon, a tetején hegyes szarvszerű füllel. Vethet egyáltalán ekkora árnyékot egy macska? Mégsem emiatt volt igazán különös. Most tűnt fel neki, ahogy apró, fekete orra alig pár centiméterre szimatolt az arcától, hogy miért van olyan fura a kinézete az állatnak.

Pamacsnak egyáltalán nem voltak bajuszai. Egyetlen szál sem.

Béci próbált felülni, de nem tudott. Egy pillanatra lélegezni is elfelejtett, mert a nyomás erősödött a testén, mintha a macska csak most nehezedett volna rá a teljes súlyával – vagy varázsütésre meghízott? Az utóbbinak nem látta semmi értelmét.

– Éhes vagyok – szólalt meg Pamacs, miközben pupillája még jobban kitágult, akár a Hold. Ahogy kiejtette mély, doromboló hangon ezt a két szót, megnyalta érdes nyelvével a száját, amelyből nyál csorgott a takaróra.

Béci csak most értette meg azt, amit a tudata mélyén valahol már a kezdettől fogva sejtett: azt, hogy Pamacs valóban nagyon jó húsban van, de nem az egyszerű macskakonzerv vagy virslik miatt.

Béci szíve hevesen kalapált, a pizsamája ragacsos lett az izzadságtól. Pamacs még közelebb hajolt hozzá.

Biztos csak álmodom! – próbálta győzködni magát, de az állat nem illant el, sőt, még nehezebbé vált, mialatt szimatolt az állánál. Béci biztos volt abban, hogy megharapja, de a macska újra megemelkedett. Mosolyogni látszott.

Édeskés szag csapta meg a fiú orrát.

Ki akart nyúlni a takaró alól, hogy lelökje magáról a macskát, de Pamacs nyújtózkodott egyet, majd ráfeküdt, hatalmas mancsával szinte az ágyhoz szegezve őt.

Béci riadtan vette észre, hogy már nem a macska fekszik rajta, hanem ő fekszik a macska alatt. Ahogy megfeszítette magát, valamelyest ki tudott csúszni alóla, de az ágynemű még mindig béklyóban tartotta. Az ágy megreccsent alattuk, mintha megremegett volna az egész szoba, de nem földrengéstől. Pamacs okozta, aki…

(Béci szeme elkerekedett.)

…akkorára hízott, mit ő. A fiú minden egyes szívdobbanásával egyre nőtt és nőtt – először olyan hatalmassá, mint egy tigris, majd végül nagyobb lett, mint egy ló.

Béci megdermedt. Két irdatlan, sütőlapátméretű mancs fogta közre, akár egy csapdába esett kisegeret. Ahogy a száj morgásra nyílt, az édeskés pára meglobogtatta a fiú haját.

– Éhes vagyok – lehelte rá.

Béci maga sem tudta, miért nem hunyta le a szemét. Talán bízott abban, ha erősen koncentrál, el tudja tüntetni a lidércnyomást. A karácsony a csodák ideje. Csakhogy a csodák borzalmasak is lehetnek.

A szörnyeteg vicsorgó fogsorában meglátta a saját tükörképét, és látta Mami falfehér arcát is, ahogy kántálva azt üvölti, hogy „jóllakott, jóllakott”.

Béci belenézett a szájába. Mintha sírást hallott volna kiszűrődni az agyarak közül. Talán elevenen felfalt gyerekek pityeregtek az állat gyomra mélyén, vagy maga a macska adta ki ezt a rémisztő hangot?

A szörnyeteg hirtelen megemelkedett. Béci már-már azt hitte, valamiért megkegyelmez neki, azonban az egyik mancs megbökte jobbról. Béci oldalra gurult. A takaró felhasadt a karmoktól.

Sikítani akart, de semmiféle hang nem jött ki a torkán. A mancs utána balról csapta meg. Olyan volt, mint amikor a ragyás képű osztálytársa testnevelésórán hozzá vágta a kidobós játékban a labdát – a levegő kiszaladt belőle. Ha a vastag takaró nincs, talán felvágja a bőrét is.

Nem értette először, mi történik, de utána felrémlett előtte a szomszéd macska, amely tavaly nyáron egy törött szárnyú madárfiókával játszott az udvarukon. Alighanem most ő volt ez a fióka.

Talán finomabb az étel, ha előtte megpuhítják.

A szörnymacska állkapcsából elégedett vicsorgás hömpölygött ki, ahogy Béci magatehetetlenül hempergett a mancsa között. Meg fogja ragadni a fejénél fogva is – a fiú tudta. Ha megunja a boxolását, akkor összeroppantja a csontjait.

Ahogy az állat ismét meglökte, Béci megfeszítette minden izmát, és a takarót magával sodorva legurult az ágyról, majd alá kúszott. Felhorzsolta a könyökét az eséskor, de nem törődött vele. Az ágyneműből zihálva csúszott minél beljebb a porcicák közé, a biztonságba, miközben a feje felett recsegett-ropogott az ágy. Hallotta, ahogy a lény lehajol, belemélyeszti az agyarait a takaróba, a mancsaival a padlón dobolva tépi, mintha őt cincálná.

Aztán a tombolás egyszercsak abbamaradt.

Mit csinál a macska? Hová lett? Elment? Megunta? Ezt Béci maga sem hitte.

A fájdalom szirénaként hasított az agyába. Maga mögé pillantott. A macska utána nyúlt.

Béci sikoltozott, ahogy újra belemélyedtek a karmok a lábszárába. Remegve kúszott beljebb, mialatt a mancs dobolt a parkettán.

Ahogy ismét hátrafordult, meglátta a bundatenger mellett az ajtót. Lehetetlenül távolinak tűnt, mégis, meg kellett próbálnia. Kimászott az ágy másik végén.

Hiába kelt fel. Az óriásmacska föléje magasodott, és elállta az útját. Hegyes füle a plafont verdeste, a pofáján ravasz fintor görbült, miközben kiöltötte a nyelvét.

Most, hogy már nem védte semmi, Béci még csupaszabbnak érezte magát. Ahogy megremegett, a nadrágján pisi folyt végig, annak a szúrós szaga terjedt a levegőben. Talán a lénynek tetszett, vagy ellenkezőleg, undorodott tőle, nem tudta megítélni, de ez semmin sem változtatott. A macska éhes volt. Nem számított neki, mennyire mocskos.

Béci próbált hátrálni, de csak a falat tapogatták ki az ujjai. Sosem volt még ilyen kicsi a szobája. Ahogy próbált valamiféle menekülőutat kitapintani, rádöbbent, hogy nincs is egyedül. Megérezte a műanyagot az ujjperceivel. Hát persze, vele volt Godzilla, a szörnyek királya. Ott tornyosult eddig is, vagy valamiféle csoda folytán termett ott, hogy segítsen rajta?

A lény nyújtotta feléje a mancsát, amikor megnyomta a játékon a piros gombot. A szoba félhomálya kék fénnyel és zenélő sárkányüvöltéssel telt meg.

A macska felborzolta a bundáját, kettőt hátrébb lépett.

Ez elég volt Bécinek.

Az ajtóhoz rohant.

Kitárta azt, ám a nagy igyekezetében eltaknyolt.

Sebes lett az álla, ahogy négykézláb elterült a padlón. Megragadta a lámpát, hogy ne szédelegjen tovább. Ekkor döbbent rá, hogy nem a padlót csapkodja, hanem a plafont. A dereka körül melegséget érzett, amely úgy áztatta át a ruháját, akár néhány másodperccel ezelőtt a pisije, édeskés szaggal töltve meg az orrát, a száját. A levegőben rúgkapált, méghozzá a macska szájában. Béci kisállatként vinnyogott. Az ujjai belemélyedtek a drótszerű szőrbe, csomókat tépett ki, de a macska nem eresztette el, hörögve rázta, akár egy rongybabát, miközben nyállal kevert vérpettyekkel szórta tele a falakat.

Bécit álmosság járta át. Semmi mást nem akart, csakhogy véget érjen ez az éjszaka. Lehet, ő reagálja túl, és nem is olyan szörnyű ez az egész. A macska elevenen eszi meg – mert éhes. Ez csak természetes. Ha hagyja magát, talán felkel ebből a valószínűtlen rémálomból.

A teste azonban tovább hadakozott. Ahogy rúgkapált, a durva bunda között ráakadt valami puhára.

Belenyúlt a szembe.

A macska ettől visítva eleresztette. Béci a földre zuhant.

Maga sem tudta, hogyan sikerült felállnia. Először azt hitte, visszarántja a hatalmas mancs, újra a dereka köré záródik az óriási állkapocs, hogy kettéharapja. De már kint volt a szobájából, és üvöltözve – ANYA, ANYA, APA, SEGÍTSETEK! – nyitott be a szomszédos szobába. Legalábbis azt hitte, üvöltözik, de csak nyöszörögni tudott a légszomjtól.

 A szülei hálója sokkal nagyobb volt, mint az övé, de most, ahogy benézett, mintha összezsugorodott volna. A franciaágy üresen állt, le sem volt terítve a lepedő.

– Anya, apa… – Az ajtófélfába kapaszkodott.

Magára nézett. Lyukaktól és szakadásoktól foltos, fekete színű volt a pizsamája. A sötét pöttyök úgy jelölték a szobájából az útját, akár a morzsák Jancsi és Juliska meséjében.

– Anya… Apa… – suttogta folyamatosan.

Senki sem felelt.

Csak a macska.

Béci a lépcsőhöz tántorgott. Bukdácsolva szedte lefelé a fokokat. Mintha egy hegyről mászott volna le.

A nappaliba bicegett, ahol a karácsonyfa fakón magasodott. A félhomályban inkább tűnt csonthalomnak.

A szülei talán le sem feküdtek. Amikor utoljára látta őket, még mindig teázgattak, de most a konyha is halott volt. Rádöbbent a szörnyű, nyilvánvaló igazságra, arra, hogy a macska bizonyára velük kezdte, felfalta őket szőröstül-bőröstül, és őt hagyta a legvégére, a legfinomabbat.

Nem volt sok ideje ezen gondolkozni, mert hallotta, ahogy nyikorog a lépcső.

Béci feje felett himbálózott a lámpa, a plafonon repedés szaladt végig.

Jött lefelé az emeletről a szörnymacska. A lépteitől remegett az egész ház.

Néhány másodperc múlva már a nappali ajtajában szimatolta ráncolódó orrával a fekete foltokat. Ahogy felnyalta azokat, rászegezte reflektorként égő, sárga szemét. A parketta súrlódott az érdes nyelvtől.

A lény utána kiegyenesedett.

Most még hatalmasabbnak tűnt. A füle és lengedező farka elhajlott a mennyezeten. Béci nem tudta, hogyan férhet el egyáltalán a szobában.

Volt valamiféle iszonyattal kevert gyönyörűség abban, ahogy lenézett rá, a kisegérre mindenféle megvetés nélkül. A pofája megnyúlt, ahogy kivillantotta konyhakésméretű agyarait. A fiú csodálkozott, lehet-e ilyen széles, fülig érő mosolya egy állatnak.

Nem akart tovább menekülni. Túlságosan fáradt volt a hajszához. Mi értelme lett volna?

A halál küszöbén mit bánhat meg egy gyerek? Talán azt, hogy sosem mosott fogat ebéd után? Azt, hogy fekete pontot szerzett nyelvtanból? Azt, hogy csúnyán beszélt Anyával? Azt, hogy hisztizett karácsonykor? Azt, hogy…

…félredobta  Mami ajándékát, amit szívvel-lélekkel készített el neki minden ünnepkor?

Béci lehajolt a fához, ahol még mindig ott gubbasztott a vörös masnis dobozka.

Ahogy kibontotta a csomagot, a könnyeivel küzdött. Egy pillanatra ki is hagyott egy dobbanást a szíve, mert amit eddig oly ócskának talált, most a legszebb ajándékként lapult a gyűrött újságpapírdarabok között.

Felrémlett előtte a tavalyi szenteste. Az ágyon ült, amikor a Mami melléje hajolt, kezében egy kis dobozzal. Azt aranyszínű masnival kötötte át. Mami nagyon izgatott volt, noszogatta, hogy bontsa ki, miközben ő mosolygást próbált erőltetni magára, mert sejtette, hogy mivel készült az ünnepekre. Az ajándékdobozokban mindig ugyanaz rejtőzött.

– Tämä mekko suojaa Jólakötturinnta – mondta szigorúan a Mama, majd csókot adott az arcára.

Ahogy tavaly, tavaly előtt, és azelőtt, immár nyolcadik éve, a doboz most is egy gondosan varrt pamut ingecskét rejtett, rajta egy mintával. Kissé ügyetlen, pontatlan volt a figura, de felismerte: egy dínó fej, amely kék lángokat prüszkült.

Béci felvette a ruhát.

A puha anyag úgy feszült szakadt, véres pizsamáján, mint egy második bőr.

A macska odahajolt hozzá, betöltötte az egész látóterét.

Béci érezte a halál édeskés szagát, amikor kitárult a hatalmas állkapocs és vérgőzös párát lehelt rá.

Két doromboló szót hallott.

– Szép ruha.

Majd valahol a valóság illékony repedésén át Anya léptei közeledtek feléje.

ÉBREDJ!

Mielőtt visszatértek volna a házba a fények, eltüntetve a fekete foltokat a testéről, Béci látta, ahogy a Jólakötturinn[1] lenyomja a bejárati ajtó kilincsét, majd bársonytalpú léptekkel, csillagköddé válva kisétált a szitáló havazásba.

[1] A Jólakötturinn az izlandi folklór gyermekevő óriásmacskája. Azokat falja fel, akik karácsonykor nem kaptak új ruhát.

Nagyon szégyellem magam, kedves olvasó, de megtettem. Ráadásul több mint ötven ember előtt. Persze nem premier plánban, de a tény attól még tény. Mentségemre legyen szólva, Tamara egyfolytában rajtam lógott (rendben, lusta is voltam), a hőség miatt két liternyi kólát is bevedeltem, plusz legyünk őszinték: több milliónyi liter víz csobog körülöttem. Ki veszi észre a különbséget? A barátnőmnek sem tűnt fel. Őt sokkal jobban érdekelte az új tetoválásom, amit két hete a karomra varrattam. Büszke is voltam rá, de Tamarára még inkább, aki a strandon a legdekoratívabb, legcsinosabb lány volt – ráadásul az enyém! Alig tudtam magam türtőztetni, mégis megálltam, hogy ne fogdossam kényes helyeken, elvégre egy csomó gyerek ugrabugrált a medencében rajtunk kívül, és nem hiányzott, hogy a bunkó úszómester ránk szóljon. Én legalábbis igyekeztem ehhez tartani magam, de a barátnőm olyan szorosan hozzám simult, hogy már-már el kellett tolnom magamtól (rendben, azért is, mert zavart, hogy felnőtt létemre olyan mocskosan viselkedtem, akár egy óvodás.)

Tamara láthatta rajtam a feszélyezettséget, mert lekonyult a mosolya.

– Valami baj van?

– Nem, nincs semmi – préselem ki magamból a hazugságot, holott egyre inkább frusztrálni kezdett a hülyeségem, pláne amikor megakadt a szemem a korlátokon függő figyelmeztető táblákon, amik arra okították a strandolókat, hogy semmiképp se menjenek a vízbe bőrbetegséggel, vigyázzanak embertársaik egészségére, továbbá a kisbabáknak vízálló pelenkát kell viselniük.

– Már vagy tíz perce folyamatosan eltaszítasz magadtól. Nem tetszem neked?

Láttam Tamara szemén, hogy nagyon komolyan teszi fel a kérdést. Hebegtem-habogtam, de nem azért, amit ő gondolt. Ő a legszebb lány, akivel eddig jártam.

– Szó sincs erről – szedtem össze minden erőmet.

– Akkor mi a baj? Egy másik lány?

– Nem, nem, semmi olyasmi. Egészen aprócska (de azért eléggé ciki) a dolog, ami történt.

– Ha olyan aprócska, akkor meséld el!

Kitartóan méregetett. Tudtam, addig úgy sem hagy békén, amíg színt nem vallok, így odaúsztam mellé, szorosan. A partról valószínűleg azt látta mindenki, hogy egy szerelmes fiú csókot lehel élete párja arcára, mert két lány kuncogott, egy nagymamakorú nő pedig inkább szemérmetesen oldalra kapta a fejét, de én csak Tamara fülébe suttogtam a nap során elkövetett legnagyobb vétkemet. Azt, hogy a medencébe csurgattam. Igen, több mint ötven ember előtt. Persze nem nyíltan, nem álltam fel a medence peremére, és toltam le az úszónadrágomat, hanem egy pillangó közben lazítottam el a húgyhólyagomat, amikor szemrevételeztem, hogy a mosdó előtt túl hosszú sor kígyózik, amit képtelen lennék kivárni. Szóval megtettem. Igaz, csak egyszer, de megtettem.

A barátnőm úgy felnevetett, hogy az már-már sikításnak tűnt. Még többen felénk fordultak, amitől legszívesebben a víz alá süllyedtem, vagy minimum befogtam volna a kezemmel a száját, de teljesen cselekvésképtelenné, no meg rákvörössé váltam.

– Csak erről lenne szó?

– Végül is, igen.

Tamara átölelt, és azt suttogta a fülembe, hogy milyen dinka vagyok, és nagyobb titkunk sose legyen egymás előtt. Viszonoztam az ölelését, együtt lebegtünk a vízben.

– Szóval nem haragszol? Nem tartasz undorítónak?

Tamara még mindig kuncogott. Nagyon nagy kő esett le a szívemről. Tényleg hülye voltam, mert engedtem, hogy egy ilyen marhaság beárnyékolja a délutánomat. Még szorosabbra fogtam az ölelést, miközben a fülembe motyogott.

– Miért tartanálak? Ilyen az élet. Mindenki ezt csinálja, csak senki nem beszél róla. Szerinted én hányszor csináltam?

Rázkódott a válla a nevetéstől, és én is mosolyogtam, vagy legalábbis megpróbáltam, miközben átnéztem a válla felett arra a sok sugárzó arcú emberre, akik „megtették”, ki tudja, hányszor, mégis önfeledten, bűntudat nélkül úsztak „benne”.

Magamba szívom a nyár utolsó napjának aranysárga illatát, amelyben még nyoma sincs az ősznek. A délután ragyogó, nincs tikkasztó meleg, szerencsére egyetlen felhő sem gomolyog közel se távol a látóhatáron – holott az elmúlt hetekben egymást érték a zivatarok, még jégeső is tombolt egyszer, alaposan elverve a szőlőt. Ennek most nyoma sincs. Az ég kék óceánján nincs semmiféle fodrozódás, alatta a kert zöldellik. A virágok olyan pompás, rikító színekkel nyílnak, akár egy festmény beállított kompozíciói. Kaleidoszkópszerű, valószerűtlen álomképnek tűnik az idill, mert nem zümmögnek a legyek sem – csupán egy katicabogár fut végig álmosan az ablakon. Mintha incselkedne az emberrel a nyár, mert tudom, ez a béke, a melegség holnaptól visszavonhatatlanul szertefoszlik. Véget ér a felhőtlen szabadság, visszasüllyedek én is a szürke hétköznapok mocsarába, a monotonságba.

Volt ebben a nyárban valamiféle rózsaszín, tavaszias szerelem is, amely még mindig lüktet a fülemben, de már egyre gyengébben. Tehettem volna valamit érte? Görcsösen ragadjam meg? Nem akartam. Elhatároztam, hogy kiélvezem a nyár utolsó sugarainak minden zamatát. A verandán ülve nézem, ahogy a Nap álmosan rám kacsint a horizontról, majd alá bukik. Percekig csak bámulom a vöröslő sugarakat, mintha égnének a szomszédos tetők. Elképesztő, mennyire megindító tud lenni egy ilyen hétköznapi esemény is. Az ember megsiratja a múló dolgokat, és én is gyászolok, de talán pont ez az egészben a szép, hiszen tartalmas nyarat tudhatok magam mögött. A szemem sarkában elmorzsolok egy könnycseppet az áldott augusztusért, amely idén elköszönt tőlem, vele együtt az igazi szabadsággal.

Nem búslakodok sokáig, mert az élet nem áll meg, és számba kell vennem a teendőket. Holnap visszatérek a mókuskerékbe, és a hétfő ismét szitokszóvá válik az életemben. Újra iskola. Matematika, irodalom, környezetismeret – zsong a fejem a szavaktól, de még inkább az ellenszenves Margótól, aki besárgult fogaival köpköd a gyerekekre, óriási, SZTK-s szemüvegétől pedig a tekintete még áthatóbbá válik, felnagyítva a rosszindulatú csillogást is benne. Soha nem tévesztett meg mézes-mázos hangneme, amelyből mindig kihallottam az álnokságot – elvégre engem is megbuktatott egyszer. Két hónapra megmenekültem tőle, de most újra el kell viselnem hasonló, derűs mosolygással. Egy röpke percre elgondolkodom, hogy vajon ő is megsiratta-e a nyarat, de aztán elvetem ennek a lehetőségét. Bizonyára remegve számolta a napokat a nyárból, mert a hozzá hasonló boszorkányoknak elemi szükséglete, hogy megkeserítsék mások életét.

Lenyelem az idegességet. Gondolkodj józanul, megfontoltan! – biztatom magam. Rengeteg dolgom akad még este. Annyira belefeledkeztem a nyárba, hogy teljesen elodáztam az igazán fontos munkát. A kosárban még állnak a ruhák, a vasalódeszka köteleségtudóan várakozik a falnak támasztva.

A pici kockás inget kezdem el vasalni, amikor Áron betoppan az ajtón piszkos lábbal. Most nem tudok haragudni érte. A barátaival a nyár utolsó sárkányeregetésén voltak túl. Roppantul örültem, hogy kihasználták a szép időt, nem a számítógép előtt görnyedtek azokat a borzalmas, erőszakos játékokat nyüstölve. Ugyanazt a bánatot érzem rajta, mint amit magamon tapasztaltam, csak még erősebben, amint a félig bepakolt iskolatáskájára néz, amely a sarokban áll. Talán kifogáson jár az agya: betegnek érzi magát, hogy még tovább megtarthassa magának a nyarat, de végül egy szót sem szól. A cipőjét magáról ledobva az emeleti szobájába megy, miközben össze hajtom azt az inget, amelyben holnap kilép a szeptemberbe, majd a vasalás végeztével előveszem kockás füzetemet, és lapozgatom a napokban felírt terveket.

Halvány megkönnyebbülést érzek, amikor tudatosul bennem, hogy holnap még nem is kell tanítanom.

– Hűha – ez Nóri első reakciója, amikor meglátja a vadonatúj tetkómat a karomon.

Nagy fekete sárkány, szétnyíló szárnyakkal. Szerintem is eléggé menő. Eddig is tudtam, de megerősítette. A csodálkozásától még nagyobb büszkeség tölt el. Megfeszítem a karomat. Erre a szörny még félelmetesebbnek tűnik.

– Megfoghatom? – kérdezi, szinte sóvárogva.

Vigyorgok erre.

Persze.

Bólintok. Mertem remélni, hogy tetszeni fog neki. Először ugyan tartottam attól, hogy sárkány, de hát, végül is ki nem szereti őket? Nem akarom neki bevallani, de miatta csináltam. Ezt a Nórit nagyon kedvelem, holott alig ismerem, mert csak pár napja költöztek ide.

– Fájt?

Megrázom a fejem.

– Egy cseppet sem. Gyorsan meg volt – mondom büszkén.

Ettől piros lesz az arca, a mosolya meg még nagyobb. Játszik az egyik hajtincsével. Van ebben valami szép. Nem tudom, pontosan mi, de még jobban kihúzom magam tőle, mintha egy hőstettet hajtottam volna végre a tetkóval, pedig az nem nagy dolog, elvégre már egy csomó mindenkinek van.

– Te is szeretnél?

– Micsodát?

– Hát tetkót!

Meghökken. Nem tudja, mit mondjon.

– Nem is tudom. Otthon nem szeretik az ilyesmiket.

– Akkor ne mutasd meg!

– Tényleg megcsinálnád nekem?

Büszkén bólogatok.

– Teljesen ingyen – teszem hozzá.

Nóri nem tudja hova nézzen. Még mindig nem tudja, mit tegyen. Végül nem is a szüleire hivatkozik. Egyszerűen nem biztos benne, de én felvilágosítom, hogy a tetoválás már egy teljesen hétköznapi dolog. A családom összes tagjának van, sőt, a faterom szinte az egész testére csináltatott mindenfélét – még az én nevemet is, meg a nővéremét.

– Ha neked is lesz tetkód, lesz egy közös dolog bennünk.

Ettől felcsillan a szeme. Már mutatja is, hogy hova szeretné. Ebből már tutira tudom, hogy bejövök neki. Amúgy ő is nekem, de nem akarom nagy dobra verni, meg eldicsekedni se még.

Felhúzza a szoknyáját. A lábára mutat.

Egész jó ötletnek találom. Ott a szülei tényleg nem fogják észre venni, talán csak este, de akkor már úgy is mindegy.

Közelebb hajolok hozzá. Még a rágó a számban, de abba hagyom a rágását. Mélyen a szemébe nézek, és a legkomolyabb hangon beszélek hozzá.

– Biztosan szeretnéd?

– Igen.

– Innen nincs visszaút.

Kicsit dühös lesz ekkor. Csapkod a kezével. Szerencsére nem csap nagy hisztit, de mások felfigyelnek ránk, és sutyorognak.

– Ne hülyéskedj velem! Nem szeretem az ilyesmit! Csináld, vagy nem hiszem el, hogy ezt is magadnak csináltad!

Ám legyen. Egyébként kicsit tetszik is ez a hang. Nóri akkor is szép, ha mérges.

– Gyere a mosdóba! – biccentek feléje.

– Melyikbe?

– Tök mindegy!

A fiúba megyünk. Kicsit izgul először, de mondtam, mint a villám, meg van. Megnyitom a csapot, majd a zsebembe nyúlok.

– A rágót is akarod?

– Azt nem. Azt megtarthatod.

Kicsomagolom. Elfelejtettem mondani Nórinak, hogy ez nem kívánság műsor, azt kapja, ami a rágóhoz tartozik. Amikor széthajtom a kis papírt, én magam is megdöbbenek.

Ez nem lehet véletlen! A tetkó egy sárga kocsi. Nekem is ez a jelem.

Nóri is tudja ezt, mert újra piros lesz az arca. Felhúzza a szoknyáját ismét, vizet kenek a lábára, majd rárakom a sárga kocsis tetkót. Fura melegség önt el legbelül, a hasamnál. Hűha, lehet, hogy rókáznom kell! De vajon mitől? Nóri kuncog, mert kicsit remegek.

Amikor elkészül, irigy is vagyok rá, olyan szép, de aztán rájövök, rajta sokkal jobban mutat, annak ellenére, hogy nem igazán lányos.

– Köszönöm – mondja Nóri, majd oda hajol hozzám, és megpuszil.

Ekkor jön ki Tomi az egyik kabinból. Hogy nem vettem észre? Mindent végig is hallgathatott, mert kirohan, hogy „két szerelmes pár, mindig együtt jár.” Hamarosan már mindenki ezt énekli odakint, de én Nórira nézek, ő rám, és rájövök, hogy nem érdekel.

Szeretem a különös történeteket, de olyan embernek tartom magam, aki általában két lábbal a földön jár, és talál logikus magyarázatot minden megmagyarázhatatlannak tűnő eseményre. A különféle mendemondák inkább szórakoztatnak, és egyáltalán nem veszem őket készpénznek, mégis, azért titkon vágytam arra, hogy valami nem mindennapi történjen velem is, ami kilök ebből a komfortzónából. Úgy gondoltam, ha bekövetkezik ez az élmény, azonnal világgá kürtölöm, a jelen beszámoló megírásáig mégis heteket vártam. Hogy miért? Egyrészt nem akartam, hogy bolondnak nézzenek, másrészt rá kellett döbbennem, hogy az ehhez hasonló, nem mindennapi dolgok cseppet sem szórakoztatóak.

            Abonyban élek, ami egy Szolnok és Cegléd közti kisváros. Szeretem, mert viszonylag nyugodt környék. Egy kisebb település és egy nagyobb város egyik leginkább szembeötlő különbsége az, hogy amíg az utóbbiban éjjel-nappal zajlik az élet, addig Abonyban este nyolc óra után eltűnnek az emberek. Itt nincsenek zajos villamosok, sem non-stop villogó butikok, csak néhány gyalogos, autó reflektora, biciklis villogója töri meg a nyugalmat. Egy kisváros elszenderül, és reggelig – néhány nagyobb kulturális és sportesemény kivételével – nem ébred fel.

            Aznap egy baráti körömmel ültünk össze egy budapesti romkocsmában. Fél tizenegy után futott be a vonatom Abonyba, a hármas vágányra. Egyedül szálltam le. Az állomás kongott az ürességtől. Jegyárus már évek óta nem dolgozik itt, két jegyautomata áll csak az épületben, amelyek hónapok óta nem üzemelnek, az egyik kijelzőjét be is zúzták.

            A vasútállomás a település szélén található. Egyik oldalt beton, a sínek másik oldalán szántóföldek terülnek el, messzebb, de még láthatóan, egy évtizedek óta elhagyatott ipartelep, ahol műtrágyát gyártottak. Este a romos épületek sötétbe burkolóznak. Néhány napja még hó borította be a tájat, amiről visszaverődött a holdfény, de akkor este, ahogy a csípős hidegben elindultam a peronon, amelyre a lámpák sárga fényköröket írtak le, mintha bal oldalt a nagy, sötét semmi tátongott volna.       Megmagyarázhatatlan érzés kerített a hatalmába. Máskor nem törődtem a kietlen vasútállomással, de akkor nyugtalanná váltam. Túl nagy csend uralkodott. Amikor a szerelvény továbbdöcögött, valóban megszűnt minden nesz. Csak a saját lélegzetemet hallottam.

            Aztán egyszer csak megláttam valamit a sínek mellett mozogni. Velem szemben jött, Budapest irányából. Csak félig-meddig tudtam kivenni a rávetülő fénykörökben. Egy nagytestű kutyának tűnt elsőre.

            Állatbarát vagyok. Legszívesebben minden hontalan lényt befogadnék, sokszor csak azért megállok, hogy megsimogassak egy-egy kóbor ebet, de akkor mégis ideges lettem. Bár nem loholt az a kutya, a testtartásában felfedeztem valami szokatlant, amitől megszaporáztam a lépteimet. Direkt nem futottam, nehogy felhívjam magamra a figyelmét.

            Amikor leértem az aluljáróba, a falakról visszhangot verő, csattogó lépteimtől először megkönnyebbültem, de aztán elfogott a félelem: az a nagy kutya pont fölöttem lehet, talán a feljáróhoz fog menni, hogy sarokba szorítson. A síneken átvágva már rég kiérhettem volna az állomásról, de a szabályos, lépcsős kitérővel legalább fél percet vesztettem. Teljesen védtelennek éreztem magam. Nem tudom, hogy reagáltam volna, ha esetleg nekem jön, mert semmi nem volt nálam.

            Nagy kő esett le a szívemről, amikor megláttam a szabad feljárót, majd a vasútállomás épületének az ajtaját. Ahogy felértem, megfordultam. Muszáj volt felmérnem, merre van az állat, esetleg követett-e. Bár ne tettem volna. Azt hittem, összehugyozom magam a látványtól. A kettes peronon állt mozdulatlanul, egy lámpa fényében, és egyenesen rám meredt. Jeges borzongás futott végig a hátamon, mert a sötétből kiérve még nagyobbnak tűnt. Lehetett volna akár medve is – elvégre tavaly egy példány Abonyba merészkedett –, csakhogy a hosszúkás, szürkés pofája határozottan kutyára emlékeztetett. Mégsem a mérete sokkolt igazán, hanem a nézése, ugyanis a szemében volt valami, amit nem tudok pontosan leírni. Mintha gondolkodott volna, miközben az egész teste megfeszült, vajon utánam jöjjön-e, vagy hagyjon elmenni. Majd ami ezután következett, arra semmi nem készíthetett fel: két lábra állt, de nem olyan esetlenül, mint egy állat, hanem kiegyenesedve.

            Azt gondolják, egy ilyen valószerűtlen látványtól az ember vagy elájul, vagy futásnak ered, én azonban a remegésemet leküzdve elővettem a mobiltelefonomat egy képhez, hogy később igazoljam magamat. Utána hazáig futottam. Szerencsére a vasútállomás közelében lakom.

            Hazaérkezve egy elsőre jelenéktelennek tűnő, ám akkor nyugtalanító dologra figyeltem fel. Kántor, a házőrzőnk télen is a fedett teraszon pihent, de aznap este a kutyaházába húzódott, és idegesen nyüszített. Ő is tudta, amit én.

            Annyira felkavart az élmény, hogy akkor senkinek sem beszéltem róla, még a fénykép ellenére sem, ami persze elég gyatra minőségűre sikerült. A szüleim is látták, hogy valami bajom van, de nem terheltek kérdésekkel.

            Alig mertem elaludni aznap este. Belegondoltam, mi történhetett volna, ha pár másodpercet is késik a vonatom. Ha később szállok le, egyenesen kereszteztem volna annak a valaminek az útját.

            Leírni is furcsa a történteket, holott csak pár pillanatig tartott az egész, mégis, teljesen felülírta mindazt, amit eddig a világról gondoltam! Biztos, azt képzelik, ez csak egy mese, és a fénykép hamisítvány. Bár az lenne.

            Csakhogy átéltem! Ott voltam, és ott volt az a valami is! Gondolom, vannak rajtam kívül mások is, akik ugyancsak félnek beszélni róla, esetleg tagadnak, de maximálisan megértem őket. Már tudom, hogy milyen az, amikor az ember cáfol, cáfol, cáfol, mégsem tud dűlőre jutni, mert megszólal egy kis hang a fejében: ott volt valami, aminek nem lett volna szabad, nem álmodtad, nem képzelted, mert rá néztél, az pedig visszanézett rád. Ott volt valami, te pedig azt akarod bemesélni magadnak, hogy nem tudod, hogy mit láttál, pedig de!!!

            Nincs az az Isten, hogy újra kimerészkedjek hazulról telihold idején!

(A történet természetesen egy fiktív creepypasta, ami a Vérfarkas éjszakája című abonyi szabadulós játék anyaga.)

Ágota alól majdnem kicsúszott a szék, amikor meglátta a Szerencsejáték Zrt. internetes oldalán a számokat.

Huszonegy, harminckettő, negyvennégy, ötvenhat, nyolcvankettő.

Az ájulás határán egyensúlyozott, a szíve úgy kalapált, mintha egy Maratont futott volna le. Meg kellett csípnie magát, hogy felébredjen ebből a valószerűtlen álomból. Egy mély levegő után behunyta a szemét, tíztől visszaszámolt magában, de amikor újra a képernyőre meredt, az egyre élesedő pixelek változatlanul ugyanazt az öt számot mutatták.

Huszonegy, harminckettő, negyvennégy, ötvenhat, nyolcvankettő.

– Édes Istenem!

Amikor délelőtt kilépett a lottózóból, bűntudata volt, mert sokkal hasznosabb dologra is el tudta volna költeni azt a kétszázötven forintot – például egy kiló kenyérre –, de most ez a pillanatnyi gyengesége vált élete legjobb és legfantasztikusabb cselekedetévé. Az ő számait húzták ki!

– Nyertem! – fordult könnybe lábadt szemmel Buksi, a keverék kutya felé.

Az állat lihegve oldalra döntötte nagy fejét, mintha értené az örömét.

Ágota előtt felrémlett a mesés nyeremény. A lottózóban görbe számok és betűk hirdették a több mint egy milliárd forintot. Elszédült a gondolattól. Csak most kezdett eljutni az agyáig az igazi, csontig ható felismerés: egy varázsütésre megoldódik valamennyi problémája, háromszázhatvan fokos fordulatot vesz az élete, soha nem lesznek anyagi gondjai, vehet egy saját lakást, autót, körbe utazhatja a világot.

Mi is a pontos összeg?

Lejjebb akarta görgetni a weboldalt, de lerepülő cipők jellegzetes, koppanó hangja hallatszódott a szomszédos szobából, majd egy savanyú szellentés kíséretében belépett a férje. A varázslat megtört. Vissza kellett térnie a fellegekből. Verejtékes ujjával bezárta a böngészőt, miközben Buksi hátra csapott füllel, apró morgást hallatva az asztal alá bújt.

Feri semmiképp sem tudhatja meg! – harsogta egy hang a fejében. Félt, hogy a férfi meglátta az internetes tartalmat, esetleg az izgatottságát, az azonban kótyagosan oldalra révedt, miközben ledobta magáról a verejtékszagú nadrágot is. Alig látott néhány méternél tovább az orránál, mert seggrészegre itta magát az ivócimboráival, akik a műszak után szintén a pohárba fojtották valamennyi gyötrő gondolatukat. Ágota a szomszéd asszonyoktól hallotta, hogy a legtöbbjük a hazaérkezéskor egyből öntudatlanságba zuhant a reggeli másnaposságig, Feri azonban ilyenkor előszeretettel vette pellengérre őt, gyakran verekedett is.

Ágota mindig valamilyen átlátszó és nevetséges magyarázatot adott az arcán virító foltokról, amit az ismerősei megértő, keserű mosollyal nyugtáztak. Balesetek előfordulnak! Alighanem azért nem hánytorgatták a dolgot, mert az utca valamennyi férfija nevelte otthon az engedetlen feleségét, de azok legalább olyan diszkréten tették ezt, hogy ne hagyjanak szemmel látható nyomokat rajtuk. Ágotánál szerencsétlenebbül csak a sarkon élő fiatal lány járt, aki leesett a lépcsőről, és eltörte a kezét.

– Nem hallasz, bazd meg? – hörögte a férfi mögötte.

Ágota még mindig a sokk hatása alatt állt. Amikor Feri elsötétült arcába bámult, összeszorult a gyomra. A férje utálta megismételni a mondandóját, ezért mosolyt erőltetve bólintott egyet – persze –, holott nem is jutott el a tudatáig a kérdés.

– Megsütötte a Nap a fejed, vagy mi? Azt kérdeztem, mi volt a vacsora?

– Paprikás krumpli.

Feri fintorgott.

– Múlt héten is az volt. Látszik, hogy anyád tanított főzni!

Ágota belemart az ajkába. Majdnem őrültséget csinált, mert kishíján kicsúszott a száján egy visszavágás. Lenyelte a kéretlen szavakat, és nekilátott megmelegíteni az ételt.

Eközben a férje leült az asztalhoz. Kopogott a villával a fán. A nő idegeire ment ez a hang, de ismét türtőztette magát. Ismerte ezt a rituálét. Felhívás keringőre. Ha szóvá teszi, akkor beleugrik a szokásos esti játszmák egyikébe, amelyekből soha nem került ki győztesen. A fogait szívva letette a férfi elé a gőzölgő paprikás krumplit.

Feri belemártotta a kanalat az ételbe, és túrni kezdte. Egy nagy adagot halmozott fel, majd a padlóra potyogtatta. A krumpli placcsanva elkenődött a kövön, egyenesen Buksi orra előtt. Az állat nem mozdult, csak ide-oda forgatta a szemét hol az ételre, hol Ágotára, akinek a földbe gyökerezett a lába.

– Látod? A kutyának sem kell!

A férfi lendített egyet, mire az ebéd többi része is a padlóra ömlött. A tányér hangja robbanássá vált a csendben.

Ágota nem mert Ferire nézni, aki ökölbe szorította a kezét. A férje nem emelte fel a hangját, ami még rosszabbat sejtetett.

– Erre a szarra pocsékoltad a keresetemet ahelyett, hogy valami ehető ételt csinálnál?

– Ha nem innád el, többre telne.

Valóban kimondta? Először maga sem akarta elhinni. De megtette!

Feri felpattant a székről. Részegen is meglepően ruganyosan mozgott, egy szempillantás alatt előtte termett. Úgy magasodott Ágotával szemben, mint egy óriás. Bár a nő felkészült a fájdalomra, az mégis parázsló virágként bontotta ki a szirmait az arcán, amikor elcsattant rajta az első pofon. Ágota majdnem nekivágódott a konyhapultnak, azonban megdelejezte az izmait, megőrizte a tartását; sőt, kiegyenesedett, és egyenesen a férfi arcába bámult. Ekkor a düh mellett egy röpke pillanatig keresztülfutott valami más is Feri szemén. Talán meglepettség? Ha az is volt, nem tartott sokáig, mert újra a magasba lendítette nagy lapáttenyerét, és mérgének valamennyi erejével újra lesújtott rá.

A kutya felvakkantott, amikor Ágota a földre zuhant. Az asszony arra gondolt, talán megúszta volna a második pofont, ha már az imént meghajol a gravitáció előtt. Melegség áradt szét a szeme alatt. Az ütés olyan erős volt, hogy felszakította a bőrét. Attól tartott, hogy az engedetlensége miatt egy rúgást is kap az oldalába, ezért összehúzta magát, Feri azonban kegyesnek bizonyult.

A férfi visszazuhant a székbe. Ágota a kín ködén át látta, hogy mosolyog, már-már nevet. Nem értette, mi szórakoztatja ennyire; aztán tudatosult benne, nem a vére csorgott végig az arcán, hanem a földre hajított paprikás krumplinak a pépje, amibe beleesett. A megalázottságát növelte, hogy a kutya nyüszítve odasompolygott elé, és nyalogatni kezdte az arcáról a lét. Feri jóízűen felkacagott a látványtól.

– Te mindig megcsinálod a cirkuszt! Nézz magadra!

Nézz magadra!

Nem akart!

Nem hitte, hogy lehet fokozni ezt a helyzetet, azonban belépett a tizenhárom éves fia a konyhába. Ágota nem nézett fel rá, de megismerte a lépteit. Az ő csendje kegyetlenebb volt, mint a férje krákogó nevetése, aki időközben cigarettára gyújtott.

– Mit gondolsz, anyád helyet cseréljen estére Buksival?

Lacika nem válaszolt, talán csak bólintott egyet, ezzel megadva apjának a várva várt választ. Ő is ismerte a rendet, akár csak a kutya. Feri mindenkit alaposan megnevelt a házban. Lacikát előszeretettel nevezte agyalágyultnak, mert rendszeresen rossz jegyeket hozott haza az iskolából. Nem hiába, anyádra ütöttél! – harsogta. Ágota részben egyet értett ezzel, ha a tehetetlen beletörődést lehet bolondságnak nevezni. Ugyanabban a szorító cipőben jártak, mégsem vetették le.

Miközben Ágota hallgatta a fia szuszogását, a fejében cikáztak a gondolatok. Miért kell ilyet látnia egy gyereknek? Vajon mi jár a fejében? Szánalom? Esetleg örül, hogy ezúttal nem ő van az apja terítékén? Hallotta a megkönnyebbült sóhaját is, amikor Feri arra utasította, hogy menjen vissza a szobájába. Neki legalább megadatott az a szerencse, hogy egyedül maradjon, az asszony viszont sehova se vonulhatott el, amikor a férje befejezte a munkát.

Tizenöt évvel ezelőtt máshogy képzelte el a jövőjét. Feri olyan volt a szemében, akár egy lovag – csupán a fehér paripa hiányzott alóla. Nem csak halálig tartó szerelmet ígért neki, hanem egy új életet. A szavait tettekkel is igazolta. Kiszabadította őt abból a terrorból, amiben az apja tartotta. Álmatlan éjszakái alatt, miközben hallotta maga mellett a férje horkolását, amit meg-megtört egy-egy recsegő szellentés, azokra a gazdag kiváltságos emberekre gondolt, akik a televízióból mosolyogtak vissza rá, dúskálva pénzben, jóban, rajongásban. Egyesek örömre, mások szenvedésre születtek. Ő valószínűleg az utóbbira, mert hiába került ki az apja karmaiból, cseverből vederbe került.

Egy másik helyre képzelte magát, egy olyanra, ahol soha többé nem verik és alázzák meg. Ez a hely most közelebb állt hozzá, mint bármikor. Abba a gondolatba kapaszkodott, hogy már csak egy-két napot kell kibírnia ebben a pokolban, mert a menetjegye az asztalon hever, amivel elutazhat a Paradicsomba. Nem kell mást tennie, csak…

A gyomrából hányás liftezett fel, amikor a mozdulatlan levegőt megtörte Feri kíváncsi és egyben számonkérő bömbölése.

– Mi a fasz ez az asztalon?

Ágota felkelt, és a szobába tántorgott, azzal sem törődve, hogy letörölje arcáról az étel zsíros foltjait.

– Semmi! – vágta rá elkeseredetten.

– Valóban? Egy kurva lottószelvénynek tűnik!

A nő az ajtófélfának támaszkodott. A látványtól, hogy a hurkás ujjak közt fehérlik szabadságának kulcsa, jobban megszédült, mint a pofontól.

– Hányas találat?

Ágota próbálta nemtörődömmé tenni a hangját, de akkora gombóc dagadt a torkában, hogy muszáj volt nyelnie, különben megfullad.

– Nincs találat.

Feri feszült teste elernyedt. Letörölte az izzadtságot a homlokáról, majd újra a bizonylatot fürkészte.

– Egy sem?

Ágota megrázta a fejét. Abban bízott, hogy elkerüli a vihar, de amikor a férfi feléje fordult, a ravasz és kíméletlen mosoly igazolta a legszörnyűbb balsejtelmét: ismét egy játékban asszisztál. A cigaretta füstje úgy lengte körbe Ferit, mintha a poklot lélegezte volna ki, miközben az égő csikket a szelvény egyik sarkához tartotta. A törékeny papírlap széle megpörkölődött a vörös végen.

Ágota hebegett-habogott, miközben a férje nyeglén megrándította a vállát.

– Akkor ez értéktelen. Szemétbe való.

 A nő füle zúgott. Feri oldalra döntött fejéből, gúnyos kérdéséből jött rá, hogy az ajka ismét önkéntelen szóra nyílt.

– Mit mondtál?

– Kérlek, ne…

A férfi ábrázata megváltozott. Az öröm múló ráncokat vájt az arcára, mert a szája szinte azonnal dühödt vicsorgásba torzult.

– Te hazug kurva! Majdnem elégettem miattad! Mikor akartad elmondani? Vagy el sem akartad?

Ágota gerincén hangyasereg futott végig, amikor a férje fölvette a földön heverő nadrágot, és kihúzta belőle a szíjat. Az úgy hatott a kezében, akár egy ostor. A nő szeme könnybe lábadt – nem a félelemtől, hanem a csalódottságtól, mert a férfi a szabad kezével a szelvényt az alsóneműjébe gyűrte. Úgy érezte, hogy a piszkos, húgyfoltos ruhadarab nem csupán a papírdarabot mocskolta be, hanem az álmait is. Miközben hátrált, nem tudta levenni a szemét a dudorról, holott a levegőben lógó bőrszíj egy minden eddiginél kiadósabb nevelést ígért. Egy szempillantás alatt ismét kislánnyá vált, akit raportra hív az apja, hogy a földbe döngölésével hangsúlyozza a saját nagyságát. Ő csak azért verte, mert megtehette, Ferivel szemben azonban komoly bűnt követett el. Nem csak a pénzt titkolta el. Ennél sokkal súlyosabb dologra készült: el akarta hagyni, holott ő mentette meg.

Ágota visszalépett a konyhába. Feri nem sietett utána, komótosan lépkedett, azzal a hideg meggyőződéssel, hogy védtelen.

Melyikük döbbent meg jobban, amikor felkapott egy serpenyőt, és a férje fejéhez vágta?

Ágota újra egy álomba merült. Már nagyon sokszor elképzelte, hogy visszaüt, de idáig mindig megakadályozta egy benső tiltás. Hiába nyerhetett meg egy csatát, a háború felemésztette volna; most mégis ott állt Feri felett, aki a konyha kövén terült el a krumplipürében, ugyanott, ahol néhány pillanattal ezelőtt még ő térdelt. A férfi először eszméletlennek látszott, de aztán megmozdította a kezét, és remegő hitetlenkedéssel megérintette felhasadt ajkát, vérrel kenve össze az ujjperceit. Az egyik foga is letört, a nyelvével tapogatta a csonkot.

Ágota hosszú évek után most érezte először azt, hogy igazán él, de nem élvezhette ki a diadalt. Úgy nézhetett ki, mint egy kiéhezett útszéli örömlány, amint mohón az alsónemű után nyúlt. Majdnem sikerült neki, de Feri arrébb lökte, majd leszedte a herezacskójára tapadt szelvényt.

Ágota sápadtan figyelte, ahogy a szájába tömi, és lenyeli.

Az agyában vörös köd ömlött szét, amikor Feri vértől maszatos vigyorral felnézett rá. Aztán önmagát látta, ahogy Görögország egy tengerpartján fekszik, a bőre napbarnított, nyoma sincs rajta foltnak, az arca kisimult és mentes mindenféle borzalmas ránctól, a combja olyan feszes, akár húszéves korában. Úgy kapaszkodott ebbe az ábrándba, akár az asztalba, miközben ujjai elkeseredetten tapogatták a felületét. Gyorsan és észszerűen kellett cselekednie. A kép éles, tiszta volt, nem hagyhatta, hogy semmivé oszoljon, ezért habozás nélkül ragadta meg a hámozó kést, aminek az éle még mindig sárga volt a krumplitól.

Feri szeme elkerekedett, amikor belé vágta.  Megfogta Ágota vállát, és gurgulázva próbálta eltolni magától, a nő azonban egy tapodtat sem mozdult.

Ágota arra gondolt, hogy az egész olyan, akár a disznóvágás. Már látott felnyitott testű malacot, a férje pedig a nagy hasával pont olyan látszatott keltett, mint egy visítozó herélt, akinek lapátkezei patákká váltak a szeme előtt. Elég volt egyetlen, határozott és erős mozdulatot kifejtenie. Az izmok recsegve felnyíltak a penge mentén, amint egy hosszanti vágással felhasította Ferit, majd belé nyúlt azzal a félsszel, hogy nem maradt sok ideje, mert a szabadsága pillanatok alatt szétmállik a gyomorsavtól. Miközben kereste a gyomrot, elmosolyodott a hasonlattól, hogy az iszappakolás is pontosan ilyen meleg lehet. Még soha nem részesült benne, de a görög nyaralás alatt ezzel fogja jutalmazni magát, eltüntetve eltékozolt éveinek minden barázdáját. Csak akkor döbbent rá, hogy valójában egy emberben turkál, amikor Feri nyöszörögve kimondta a nevét. Ez volt az utolsó, érthető dolog, ami elhagyta a sápadt száját. Ágota nem törődött vele, könnyes vicsorgással kihányta bensőjének valamennyi tartalmát. Az, hogy ismét a kiterült férjét látta maga előtt, valójában csak növelte az elszántságát. Az ujjai még sebesebben cuppogtak az eleven levesben. A sors akarhatta ezt, győzködte magát, miközben sziszegve szitkozódott, mert nem találta meg azonnal a gyomrot, de aztán megakadt a szeme a világos kis zsákon a bordák alatt, és belevájta a kést. Az édeskés bűz egyre maróbbá vált, ahogy az szétrepedt a pengétől. Amikor beletenyerelt, egy pillanatig azt hitte, elnyeli őt is, és a sav leolvasztja a húst a csontjáról. Szerencsére nem kellett sokáig keresgélnie. Most az egyszer örült, hogy a férje elégedetlen volt a vacsorával.

Amikor kihalászta a papírdarabot, alig tudta megállni, hogy ne sikítson fel örömében, ám még nem győzedelmeskedett, mert a szelvényről a tinta már kezdett eltűnni. Papírért és tollért sietett, és leírt minden adatot róla, nem törődve azzal, hogy Feri mellett ott sündörög Buksi.

A kutya lehajtotta fejét a férfihoz, szaglászta őt, a torkából mély morgás siklott ki, amikor kivillantotta az ínyét. Megnyalta a kibuggyant bensőségeket, holott a férfi még élt. Feri reszketve próbálta eltolni magától az állatot, de a mozdulata egyszer csak félbeszakadt. Nem küzdött tovább, csak elborzadva nézte a saját halotti torát, ahogy Buksi ráérősen lefekszik melléje, a mancsa közé veszi a füstölgő, meleg bélkupacát, majd rágcsálni kezdi azt, farkasszemet nézve vele, mintha gúnyolná őt; akár a halál, ami hosszú percekig csak kerülgette. Ahogy oldalra dőlt a feje, utoljára az örömtáncot járó feleségét látta.

Ágota megkönnyebbülten felsóhajtott, miután minden adatot leírt. Semmi nem veszett el. Utána végignézett magán. Az ablakból beszűrődő lemenő napfényben a vér feketének hatott. Rá fog férni egy kiadós fürdés, de előbb fel akarta takarítani azt a mocskot, amit már nem lehetett emberi lénynek nevezni.

A fia rántotta vissza a valóságba, aki az ajtóban állt. A tekintete pont olyan döbbent volt, akár a férjéé, aki a fantazmagória ködén keresztül révedt rá, miközben trancsírozta. Csak most döbbent rá, mennyire kiköpött mása az egész megjelenése.

Mit művelt?

Tudta, hogy valami felfoghatatlanul szörnyűt követett el, de nem ok nélkül tette.

Szóra akarta nyitni a száját, meg akarta magyarázni.  A fia felé nyújtotta a kezét, ami sötéten ragadt a vértől, mire Lacika megperdült a tengelye körül, és a kijárat felé iramodott. Ágota agyában újra megszólaltak a szirénák. Senki sem érette volna meg, mi történt a mai napon ebben a házban. Még a fia sem tudta, hogy Fortuna rájuk kacsintott. A szerencsének ára van, azonban mindent jóvá és semmissé lehet tenni – pláne egy milliárd forinttal.

Adrenalin áradt szét benne, amikor felugrott a padlóról. Néhány szökkenéssel utolérte a gyereket, aki épp a kilincset ragadta meg.

Minden rendben! Ez csak önvédelem volt! Az apád meg akart ölni! El akarta venni az életemet, el akarta venni a jövőmet és a tied is! – öntötte el az agyát a rengeteg, racionális magyarázat, miközben az ujjai ráfonódtak a fiú csuklójára, és visszalökte az ajtótól, de a szavak mégsem találtak utat a valóságba, mert összegabalyodott a nyelve. Talán túlságosan elragadtatta magát, hiszen néhány perccel ezelőtt a legnagyobb igazságtételen esett túl, ezért nem tudta kontrollálni a mozdulatát sem, és Lacika is össze-vissza rúgkapált, ficánkolt, akár egy hal, így Ágota a falnak lökte…

…és a fia nem mozdult többé.

A nő elsodorta az arcába tapadt hajtincseket, amikor lepillantott a testre. Lacika füléből vér szivárgott.

Telefonálnia kellett volna.

Mégsem tette.

Senki nem értené meg! – igazolta önmagát ismét. A fáradtság majdnem ledöntötte a lábáról, de minden erejét összeszedve az ágyába cipelte a fiút, borogatást tett a fejére, a szekrénye mellé pedig egy pohár vizet, hogy csillapíthassa a szomját, ha felébredne.

A férjével csak másnap foglalkozott. A kamrába húzta, majd ráhajította a krumplis zsákot. Délután telefonált az anyósa, hogy látogatást tenne, de Ágota lebeszélte róla. A hazugság könnyebben csúszott ki a száján, mint várta.

– Ferit behívták dolgozni valami csőtörés miatt. Csak valamikor este fog hazaérni.

Szerencséjére váratlan látogatója nem akadt. A hétvége lassan telt, ezért görögországi utazási ajánlatokkal, cikkekkel és videókkal szórakoztatta magát, fél szemmel az órát figyelve, ami elhozza neki a megváltást.

Amikor hétfő reggel a mutató elérte a nyolcast, azonnal tárcsázta az interneten megadott telefonszámot. Gondosan előkészített mindent: az adatait, a bankszámlaszámot jól láthatóan egy papírra véste, ám egy örökkévalóságnak tűnt, mire az ügyintéző fogadta a hívását. Annyira izgatott volt, hogy bemutatkozni is elfelejtett.

– Szeretném átvenni a nyereményem! – hadarta.

A készülék másik oldalán álló nő flegma, végtelenül unott és gépies hangon reagált.

– Kérem, adja meg a szelvénye számát.

– Micsodát?

– A számot, ami a szelvényen található négyzetben szerepel.

Ágota szeméből potyogtak a könnyek. Minden lélegzetével megkönnyebbült. Buksi is ott lihegett mellette, úgy révedve rá, mint egy görög istennőre.

– Nulla, hat, négy, három, öt, egy.

Az ügyintéző ismét elnémult. Ágota hallotta a pötyögését, az elektromos vibrálást.

– Sajnálom, asszonyom, de ez a szelvény nem nyert.

…

– Honnan értesült a sorsolás eredményéről?

…

– Felhívom a figyelmét, asszonyom, hogy az internetes felületen szereplő számok a sorsolás után csak egy bizonyos idő eltelte után frissülnek. Valószínűleg a múlt héten kihúzott számokat látta. De ne keseredjen el! Az új fogadási idő már elkezdődött. Legyen ezúttal szerencséje!

Kételkedsz. Látom a mosolyodon, ahogy szélesedik. Legszívesebben a képembe nevetnél. Mindjárt megkérdezed, teljesen elment-e az eszem. A válaszom: nem, nem ment el. Én egy Földre szállt isten vagyok – a szó szoros értelmében. Vannak emberek, istenek, szellemek és még más lények a Világmindenségben. Felsorolni is lehetetlenség az összeset. Komolyan azt hitted, egyedül van az emberiség? Mi van a szüleiddel? – kérdezed, mire én azt felelem: egyszerű emberek, az én gyermekeim; ahogyan te is. Ők is kinevettek, akárcsak te. Pedig valahogy testet kell ölteni, nem igaz? Amikor gyerek voltam, jópofa játéknak gondolták a szavaim. Pár éve, tinédzserként már orvoshoz akartak küldeni. Ezért egy ideje nem beszéltem erről senkinek. Csak neked vallottam be, bár sejtettem, hogyan fogsz reagálni. Meg fogsz kérni – csak a hecc kedvéért –, hogy mutassam meg, mire is képes egy istenség. Járjak egyet az úszómedence felszínén, vagy változtassam a vizedet borrá, mert te is szeretnél olyan részeg lenni most, min én! De én csak mosolygok. Ez mind csak bűvésztrükk lenne. Nem tudok a vízen járni, sem bort adni neked. Egy istenség nem képes erre. Megkérdezed: akkor mire vagy képes? A válaszom: teremtek és pusztítok. Azonban az isteni hatalom legkisebb megnyilvánulása is iszonyatos méretű. A kisujjamban is olyan hatalmas erő van, amellyel képes lennék eltörölni ezt az egész Univerzumot. Most már értheted, azért nem tudom neked bebizonyítani az igazam, mert fel sem tudnád fogni. Az egyik pillanatban még velem szemben nevetnél, a következőben már csillagporrá válnál sok milliónyi emberrel együtt, aki hozzád hasonlóan reagálna a kijelentésemre. Szerencsédre türelmes vagyok és értem a viccet – mint általában minden isten. De nem ez a legfőbb ok, amiért nem mozdítom meg a kisujjam. Azért teremtettem sok milliárd évvel ezelőtt ezt a világot, mert magányos voltam. Egyelőre nem lenne türelmem újra kivárni egy másik beszélgetőpartner megszületését. Ma még nem akarok egyedül lenni.

Egyetlen gombnyomás mindent megváltoztatna. Az életem múlik rajta. Csak egy pillanatig habozom, mielőtt megteszem.

Megnyomom a gombot…

Ma reggel kezdődött a Wallmartban.

A boltokban érzem magam a legjobban. A férjem utálja az ehhez hasonló helyeket. Unalmas női rutinnak tartja a vásárlást. Néha azzal a viccel szórakoztatom magam, hogy Christ ősembernek képzelem el, aki vadászatra indul, míg én a barlangunk körül gyűjtögetem a bogyókat. A házasságunk erre az ősi filozófiára épül. Ő a vadász, én pedig meleg vacsorával várom haza.

            A mai napon bőkezű volt, mert plusz pénzt adott, hogy vegyek néhány kozmetikumot magamnak, amitől szebb lehetek.

            A Wallmart leárazott krémjeit és alapozóit nézegettem, amikor megláttam Zoe-t, aki nem messze állt tőlem. Azonnal sarkon fordultam, de odafutott hozzám, és elkapta a vállamat. Az érintése kicsit durva volt, amitől önkéntelenül is összerezzentem, de amikor újra találkozott a tekintetünk, megkönnyebbült, békülős mosoly jelent meg az arcán.

            – Nyugalom, Becky, nem veszekedni akarok.

            Nem tudtam válaszolni neki, csak bólogattam. Utána én is mosolyt erőltettem magamra, készen arra, hogy minél gyorsabban lerázzam.

            – Igen, nagy butaság volt veszekedni – suttogtam.

            – Nem tudnánk megbeszélni a múltkorit?

            A barátnőm nagyon kitartó. Úgy tűnt, nem akar elengedni. Megcsóváltam a fejem – ezzel elárulva magam.

            – Majd legközelebb.

            Sikerült kitépnem magam a szorításából. Nagyot sóhajtva folytattam az utam, amikor ismét a földbe gyökerezett a lábam a kérdésétől.

            – Az a szemétláda még mindig eltilt tőlem?

            – Erről szó sincs – fordultam meg. Egyre jobban fájt a hamis mosolygás.

            – Látom rajtad, hogy zavarban vagy. Már több, mint tíz éve ismerlek. Nem normális, ami köztetek van!

            – Ő a férjem. Minden házasságban előfordul a súrlódás.

            – Nem normális, ha valaki veri a feleségét!

            Csak hebegtem-habogtam. Túl sok időt hagytam neki ahhoz, hogy ismét megerősítsem a vádjait.

            – Az erős túlzás, hogy ver.

            – Tényleg így gondolod?

            A beszélgetésünk miatt két ember fülelni kezdett. Az egyikük talán fel is ismert. Majdnem elsüllyedtem a szégyenben. Zoe megértette, máshol kell folytatnunk, ezért a ruhaosztályra mentünk. Beálltunk egy próbafülkébe.

            – Tudod, lassan az alapozó sem tudja eltakarni – szegezte nekem a szörnyű igazságot.

            Azonnal megbántam, hogy ilyen közel kerültem hozzá. Kínomban másfelé kellett néznem. A Wallmartban ment a légkondi, de odakinn harminc foknál is melegebb volt, mégis garbóban mutatkoztam az emberek előtt. Zoe érezte, hogy egyre jobban feszélyez, ezért viccelődéssel próbálta feloldani a feszültségemet.

            – Rebecca Clemenzre, Kalifornia Állam egyik szépségkirálynőjére rásült egy ódivatú felső. Micsoda címlapsztori lenne!

            – Tényleg bizarr volna – kacagtam el magam, miközben elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkában.

            – Hogy lehetsz még mindig ezzel a rohadékkal?

            – Ne nevezd így! Nagyon nagy nyomás van rajta. A sajtó majdnem szétszedte a Scott-ügy miatt, és…

            – Mert egy pedofilt véd!

            – Ne mondj ilyet! Az ártatlanság vélelme megillet minden…

            – Egy pedofil állatot is? Daemon Scott egy tucat kisfiút molesztált! Nem hinném, hogy a férjed is hisz a tisztaságában! Daemon Scott színházigazgatóként azt gondolta, mindent büntetlenül megtehet, az emberek pedig évtizedekig behunyták a szemüket, mert féltek tőle. Elég egyetlen szó, ami lavinát indít el. Neked is ezt kellene tenned, Becky! Állj ki magadért!

            Mit tehetek? Kezdett idegesítővé válni Zoe hegyibeszéde. Daemon Scott ügyvédjeként Chris vállán az utóbbi időben nagy teher nehezedett, ezért sokszor elpattant nála a cérna. Az is felbosszantotta, ha nem úgy néztem rá. Az érzelmei hullámvölgyeket írtak le. Egy-egy hevesebb veszekedésünk után láttam rajta, hogy szégyelli magát, és kisebb-nagyobb ajándékokkal próbált kiengesztelni. Amikor egyszer elkotyogtam Zoe-nak, hogy kezet emelt rám egy vitánk alkalmával, rögtön azzal traktált, hogy váljak el tőle. Én akkor is a munkája miatti nyomással védtem Christ, hogy csak egyetlen pofonról volt szó.

            Zoe könyörgött, hogy hagyjam el, pereljem be, de pontosan tudom, hogyan jár Chris agya. Minden ügyvédi hatalmát, kapcsolatrendszerét bevetné, teljesen kisemmizne, ha benyújtanám a válást.

            – Vedd fel videóra!

            – Tessék?

            A barátnőm szavai kérlelhetetlen utasításnak tűntek.

            – Vedd fel videóra az erőszakoskodását, így nem tud előállni semmilyen halandzsával, hogy csak a fal ment neked!

            – Ez nevetséges. Miért tennék ilyet?

            – Mert a nagyközönség számára Chris Waltz egy hófehér mosolyú ügyvéd, az „ártatlanok” védőszentje. Már most is rezeg a léc Daemon Scott miatt, de egy videóval meg tudod mutatni az igazi arcát, ha igényt formálsz majd a fele…

            – Eltúlzod a dolgot! Nem válok el. Szeretem a férjemet!

            Zoe ekkor lefagyott. Kínos, több másodpercig tartó csend ereszkedett közénk. A suttogása jobban belemélyesztette a tőrt a szívembe, mint az előbbi vehemens hangneme.

            – Három évvel ezelőtt Kalifornia szépségkirálynőjeként még tündököltél, aztán pedig jött ez a Chris Waltz, és minden megváltozott. Szépen haladt felfelé a karriered, most pedig mit csinálsz? A Wallmartban nézegeted a leárazott alapozókat, hogy eltakarhasd a lila foltjaidat. Komolyan, erre az életre vágytál annyira?

            Nem, nem ezt akartam, de az érzelmek bonyolultak. Nem olyan szörnyű a helyzet, mint ahogyan elképzeli. A házaspárok veszekednek és kibékülnek. Sokszor vitázunk mi is, de melyik családban nincsenek problémák? Majdnem húsz percig győzködtem arról, hogy nincs szükség semmilyen bizonyítékra, mert a férjem jó ember. Mielőtt elköszöntem volna tőle, megígértem neki, hogy sűrűbben találkozom vele. Megbeszéltünk jövőhétre egy időpontot egy kávézóban, amitől lenyugodott – de én tudtam, úgysem megyek el. Megbántam, hogy beszéltem Zoe-nak a férjem dolgairól. Miközben hazafelé tartottam a kocsival, azon morfondíroztam, mit is gondolhat most rólam.

            Az anyagi helyzetünkre nem lehet panaszom. Oakland egyik legszebb házában lakunk, egy utcában Colin Trevorrowval, akivel jó viszonyt ápolunk. Mindig megjegyzi, milyen csinos vagyok. A beköltözéskor még bejárónőt is fogadtunk, de a férjem szerint most nem engedhetjük meg magunknak, mert két szoba átalakítására spórolunk.

            Amikor hazaértem, és tele pakoltam a hűtőt, elővettem a fiók mélyéről a szépségverseny eredményéről készült, bekeretezett fényképemet, amely egy ideig az ebédlő falán lógott, hogy a házba beérkező vendégek ezt lássák meg először. Hihetetlen, hogy alig három éve történt, pedig három évtizednek tűnik. Abba is hátborzongató belegondolni, hogy jövőre már harminc leszek. A képen teljesen más embernek látszom. Elcsodálkozom, hogy teljesen ránctalan vagyok a mostani önmagamhoz képest. Három éve még meg sem fordult a fejemben, hogy befessem vörösre a hajam. A férjem megbolondult érte, de valójában nem az ő kedvéért folyamodtam erre – el kellett takarnom az ősz hajszálaimat, amik észrevétlenül szöktek a fekete fürjeimbe.

            Chris nem mindig volt türelmetlen. Az első évünk telt a legcsodálatosabban. Együtt terveztük a jövőt. A modellügynökségek egymásra licitáltak az ajánlataikkal. A verseny után szinte bármit megtehettem volna. Ironikus módon pont az azt követő gálán találkoztam Chrisszel, aki öt évvel idősebb nálam. Nem különösen jóképű férfi, de lehengerlő, bájos stílussal bír, amellyel azonnal az ujja köré csavarja a nőket. Mellette az első hónapokban még fiatalabbnak éreztem magam. Azzal győzött meg, hogy a csúcson kell abbahagyni. Onnan már csak lefelé vezet az út. Ráadásul gyereket akart, így teljesen visszaléptem a modellkedéstől. A boldogságunk teljessége lehetett volna egy kislány.

            Az első vetélésemet mindketten könnyen vettük tudomásul, de a harmadik után csak egy héttel később szóltam, annyira szégyelltem. Egy roncsnak éreztem magam.

            Újra és újra Zoe szavai jártak a fejemben. Meg sem fordult volna a fejemben az ötlete, ha nem nyitom meg azt az e-mailt, amit Richard küldött nekem tegnap előtt. Idáig halogattam. Richard az egyik régi ügynököm, emellett a legjobb férfi – meleg – barátom. Chris kezdetben féltett tőle is. Azt hittem, zavarja a mássága; de aztán rájöttem, a férjemet minden kapcsolatom frusztrálja, amihez neki nincs köze.

            Richard üzenete nagyon rövid és lényegre törő volt. Munkát ajánlott egy reklámhoz. Mesés, ötvenezres összegről volt szó, alig két napos forgatási idővel. A bolond fontolgatná! De én bolond vagyok.

            Ismét megszólalt a fejemben Zoe hangja. Nem tudom, pontosan mi játszódott le bennem. Talán kíváncsi voltam. Alig eszméltem fel, a telefonomat az egyik polcunkra, a Vénusz szobor takarásába állítottam, ahonnan tökéletes rálátás nyílik a nappalinkra.

            A délután során többször le akartam onnan szedni, de végül mindig megtorpantam. Azzal bíztattam magam, hogy ez egy kísérlet. Lehet, feleslegesen terhelem a tárhelyet. A férjem fáradtam jön haza, köszön, majd az ágyba esik. Titkon azonban reménykedtem, hogy valami történni fog.

            Amikor meghallottam Chris kocsiját, amint behajt a feljáróra, izgatott lettem. A torkomban dobogott a szívem, amikor elindítottam a felvételt. Utána ártatlanul leültem a kanapéra.

            Mit vártam? Mit akartam pontosan?

            Magam sem tudom.

            Chris mosolyogva ért haza. Visszagondolva a három évvel ezelőtti önmagamra, a férjem is sokat változott nagyon rövid idő alatt. Aktívan sportolt. Mára ennek a nyomát sem lehet látni. A ruháit rendszeresen kihízza, már tokát is növesztett. Súlyban kétszer annyi lehet, mint én. Amikor belépett az ajtón, megcsapott az arcszeszének kellemetlen szaga. Egyszer megemlítettem neki, hogy nem szeretem ezt a márkát, de fittyet hányt a kritikámra, sőt, még többet kent magára belőle.

            – Milyen napod volt?

            Az esetek többségében nem akarom zaklatni ilyen kérdéssel, de ma úgy tűnt, Chris elégedett az eredményekkel.

            – Jobban nem is alakulhatott volna. Rést találtunk az egyik vallomásban. Az a pöcs Doug egész végig azt bizonygatta, hogy Scott az Olivér! egyik próbája után környékezte meg. Pontosan leírt mindent. De van egy kis bibi a vallomásában. Bizonyítani tudjuk, hogy Scott abban a bizonyos időpontban nem is tartózkodott az Államokban. Ha megdől az egyik vallomás, sorra fog bukni a többi is!

            Chris, ha úgy tartotta kedve, az ügyvédi etika ellenére imádott beszélni a jelenlegi ügyeiről. Mivel láttam, hogy majd’ szétveti az önelégültség, tovább faggattam.

            – Tényleg nem volt akkor Kaliforniában?

            – Mit számít ez?

            – Az igazság szempontjából számítania kellene, nem?

            – Igazsággal nem lehet pert nyerni, sem pénzt keresni!

            Valami a nyelvemen volt ekkor, de inkább lenyeltem. Chris leült az asztalhoz, miközben a cipője levételével bajlódott. A hangneme kioktatóvá vált.

            – Neked kellene a legjobban tudnod, drágám, mennyire fontos, hogy megnyerjem ezt az ügyet. Ezt érted csinálom.

            – Írt Richard – jelentettem ki hirtelen.

            Megfagyott a levegő. Chris mozdulata félbe maradt. Először oldalra pillantottam, mert nem akartam látni a szemét, de végül sikerült összeszednem minden bátorságomat, és feléje fordultam, hogy meggyőzőbbé válhassak. Elvégre ötvenezer dollárról van szó, mindössze pár óráért cserébe. Jól jönne az a pénz a szobák átalakításához. Már egy sor érvet kitaláltam, miért van szükségünk rá, de hirtelen, ahogy a férjem merev, sötétülő arcába bámultam – akár egy szakadékba – minden gondolatom elpárolgott a levegőben.

            – Mit akar?

            – Van egy munka Sacramentoban. Csak két na…

            – Ezt már megbeszéltük!

            Felállt az asztaltól. Lerúgta a lábáról a cipőt. Ismerem ezt a nézését. Sosem jelentett jót. Reszkettem, de kitartott a mosolyom. Én is felálltam a kanapéról, hogy kevésbé magasodjon felém.

            – Te is azt mondtad legutóbb, mennyire fontos most a pénz. Az átalakításhoz nem kellene a banktól…

            – Nem kell az efféle pénz – sziszegte. – Nincs szükségünk olyan pénzre, amit meztelenkedéssel keresnél!

            – Egy szóval sem mondtam, hogy ruha nélkül kellene lennem!

            – Az afféle ruhákban már szinte pucérok a nők! Talán ebben is meleged van? – mutatott a topra, amit jelenleg viseltem.

            – Azt hiszem, túlreagálod. Nem lenne veszítenivalónk vele, hiszen…

            – Már megmondtam, hogy nem! – vágott újra a szavamba.

            Úgy fújtatott, mint egy bika. Normális esetben visszavonulót fújtam volna, de a tudattal, hogy éppen most is megy a telefonomon a felvevőprogram, folytattam a vitát. Mintha azt vártam volna, hogy végszükség esetén megment az a piros szem. A következő kijelentésemet én is alig akartam elhinni. A nyelvem kissé össze is akadt, az arcom elvörösödött.

            – Egy pedofil ügyének megnyeréséből származó pénz nem elég mocskos?

            Egy pillanat alatt történt; Chris vicsorgott, ahogy odaugrott elém.

            Mintha megállt volna az idő, a testemen kívül láttam a jelenetet. Tüzes bizsergés járta át az arcomat, az ajkam felszakadt a hatalmas pofontól, ami kijózanított. Még soha nem ütött meg ekkora erővel. A kanapéra zuhantam tőle.

            Iszonyatos félelem kerített hatalmába. Kétségbeesetten tapogatóztam bármi után, hogy megvédhessem magam, de csak a levegőt markolásztam. Éreztem a férjem dühét, akit nem elégített ki egyetlen pofon. Megragadta a hajam és felrántott. Verejtékével keveredett arcszeszének bűze átjárta minden porcikámat.

            – Hagyj, ez fáj!

            Az egyik kezével megragadta a mellemet, míg a másikkal hátra kulcsolta a karomat. Azt hittem, eltöri.

            – Ennyire szeretnéd megmutatni magad? Talán meleged van?

            Az ujjai belemélyedtek a bőrömbe. A topot könnyedén leszakította rólam. Az anyag fájdalmas hangon felhasadt, akár egy üvöltés. Próbáltam ellökni magamtól, de Chris sokkal erősebb volt. Kérlelhetetlenül tapadt hozzám; éreztem a nadrágján keresztül is dudorodó férfiaságát.

            – Vagy talán azt akarod, hogy jól megbasszon valaki?

            Lerántotta rólam a farmert. Akkor ébredtem rá igazán, mire is készül. Segítségért kiáltottam, de ki menthetett volna meg? A rikoltozásom rimánkodássá változott, de az még jobban felizgathatta; mert a következő másodpercben már ő is félmeztelenül szuszogott a fejem fölött. Úgy vergődtem, mint egy légy a pók hálójában. Tehetetlenül, kiszolgáltatottan.

            Újabb pofont adott, amitől ledermedtek az izmaim. Elharaptam a nyelvem. A vér keserű íze szétáradt a számban. Egy eleven rémálomba zuhantam.

            Könnyek robbantak ki a szememből, amikor belém hatolt; olyan mélyen, hogy azt hittem szétfeszít. Belemartam az ajkamba a fájdalomtól, ami olyan elviselhetetlenné vált, hogy köd ereszkedett le a fejemben. Az ájulás határán a sikoltásom elcsuklott – mintha áramütés futott volna végig a gerincemen. Elvágtak mindent. Már nem küzdöttem. Rájöttem, értelmetlen, és sokkal nagyobb kínban lesz részem, ha nem adom meg magam neki. Azért imádkoztam, hogy minél előbb véget érjen. Hagytam, hogy megerőszakoljon a kanapénkon, miközben hallgattam a falióra másodpercmutatójának a kattogását.

            Az a szörnyű perc óráknak tűnt.

            Amikor végzett, felpattant, és a fejét fogva bőgni kezdett, akár egy kisgyerek, miközben én rongybabaként elterülve meredtem magam elé, érezve, ahogy a forró spermája szivárog belőlem, összekenve a combomat és a szövetet is. Percekig szédelegtem még az ébrenlét és a rémálom mezsgyéjén. Nem tudtam megkülönböztetni a kettőt. Tényleg velem történt meg mindez?

            Hangtalanul mozgott a szám, miközben nyeltem a saját vérem. Zoe. Zoe.

            Lassan visszatértem a valóságba, pedig halottnak kívántam magam. Az arcomon csorogtak a könnyek, a térdemen lüktetett egy horzsolás. Csak most tudatosult bennem, hogy beüthettem a kanapé oldalába. De a felébredő fájdalom a lábamon, a karomban és a vaginámban elenyésző volt – valami más is összetört bennem, sokkal mélyebben.

            – Látod, mit tettél? – üvöltötte.

            Kócos hajzuhatagomon keresztül figyeltem, hogy fel-alá járkál a szobában. Végül a szekrényhez lépett.

            A szívem kihagyott egy dobbanást, amikor elvette a szobor mellől a telefonomat.

            – Komolyan azt hitted, nem vettem észre?

            Letérdelt mellém. Összehúztam magam, mert azt hittem, újra megüt, vagy ami rosszabb, a fejemhez vágja a készüléket, azonban nem ért hozzám. Elindította a felvett videót.

            A mobil sápadt fényt vetett rám. Az erőszakot visszanézni talán még borzalmasabb volt, mint átélni. Hányinger fogott el.

            – Látod, mit tettél? – ismételte meg. – Látod, mit váltasz ki belőlem? Ki kért meg erre, Richard?

            Nem volt erőm a válaszra, amit valószínűleg helyeslésnek vélt. Motyogott ekkor valamit az orra alatt, de a sokk miatti kábaságtól összefolytak a szavai a fülemben; csak a „buzi” szót hallottam ki a dühéből, amit aztán minden átmenet nélkül átváltott negédes, bűnbánó suttogássá.

            Chris a kezét a vállamra tette. Az érintésétől megremegtem, mert nem egyszerű bocsánatkérés rejlett benne, hanem szánalom. Úgy simogatott meg, mint egy kivert, nyüszítő kiskutyát.

            – Mit akarsz csinálni ezzel a felvétellel? Tönkre akarod tenni magad? Azt akarod, hogy mások kinevessenek, vagy még rosszabb, erre verjék ki?

            Megállította a videót. Halálfélelemtől ráncos, szétfolyt sminkes önmagam sikoltott vissza rám, a szakadt topomból kibuggyant az egyik mellem. Kerestem a pillanatban Kalifornia egykori szépségkirálynőjét, de nem találtam. Ahogy a nőt sem. Ahogy az embert sem.

            – Mit akarsz tenni, drágám? Azt akarod, hogy ez a kép legyen a címlapokon? Erre vágysz? Így akarsz visszatérni a köztudatba? Nagyon önző vagy ezzel.

            Odacsúsztatta elém a készüléket. A hangja már-már gyengédnek tűnt, de én képtelen voltam az arcára nézni.

            – Nem tudlak megvédeni önmagadtól. Ha tönkre akarsz tenni mindent, itt a lehetőség. Nem állítalak meg benne.

            Chris utána felállt és a konyha irányába sétált.

            – Hozok neked egy kis jeget.

            Még mindig a kanapén feküdtem, és a mobilt néztem.

            Az ujjam lassan a képernyőjére siklott.

            Hát itt tartunk.

            Csak egyetlen gombnyomás lenne az egész. Minden megváltozna. Zoe nevére keresek a híváslistából.

            Egyetlen mozdulaton múlik a folytatás – az életem.

            Hallom a férjem lépteit. Az egész testem megborzong tőle, miközben ismét elerednek a könnyeim.

            Megnyomom a gombot…

            … és a videó törlődik, mintha sosem létezett volna.

Az ember a születése óta keresi az élet értelmét. Észre sem veszi az orra előtt lévő választ. Csak a szeretet adhat nekünk célt. Olyan egyszerű és világos ez a végső igazság, hogy sokan közhelynek tartják, pedig mi adhat szebb értelmet a létünknek, mint másvalaki? Az igazi szeretet nem mérhető, nem tapintható, nem függ az időtől. Te vagy erre a bizonyíték, hiszen már azelőtt szerettelek, hogy éreztelek volna a szívem alatt. Szeretlek annak ellenére, hogy sosem láthattalak.

Szeretném felidézni, milyen volt megérinteni a kis lábad. Szeretnék emlékezni arra, ahogy összekulcsolod a kezed az ujjamon.

De akárhogy erőlködöm, nincs mód erre, mert sosem tartottalak a karomban. Nem lehet olyanra emlékezni, ami nem történt meg.

Az élet igazságtalan. Vágyunk valamire, és amikor elérnénk, elveszítjük azt. Nekem csak egyetlen kívánságom volt: Te.

          Biztosan sokat rugdostál belülről. Olyankor mosolyogtam, mert éreztelek. Tudtam, hogy fejlődsz, növekedsz bennem. Ha nyugtalan voltál, altatót dúdolgattam neked, simogattam a hasamat, hogy elszenderülj. De ez mind csak feltételezés, mert valójában csak egyetlen dologra emlékszem veled kapcsolatban. A megfogantatásodra. Egyetlen emlékem van rólad, de valójában az is apádhoz kötődik.

            Negyven év felett már szinte teljesen lemondtam a gyermekáldásról. Az orvos semmi reményt nem adott a sikertelen próbálkozások után. Nincs ennél nagyobb tragédia egy nő életében. Hiába lehettem eredményes a munkában, a sok pénz, a hatalmas ház, a rengeteg utazás nem tudta kitölteni az űrt a lelkemben, amit csak Te tehettél meg.

A férjem soha nem tette nyíltan szóvá az elégedetlenségét, amit becsültem benne. Türelmes maradt. Nem hánytorgatott fel semmit a vizsgálatok után sem, amik kimutatták, neki nincs egészségügyi problémája. A mesterséges mód sikertelenségei fokozták a reménytelenséget. Léphettünk volna az örökbefogadás ügyében, de a saját vérét akarta ringatni, amiért nem kárhoztatom. Álszent dolog, ha azt mondom, nem irigykedtem rá, miután a válásunkat követően két évvel már babakocsit tolhatott az újdonsült feleségével. Neki megadatott az, ami engem elkerült.

            Azt hittem, soha nem lehetek boldog, amikor betoppant az életembe apád. Egy külföldi utam során ismertem meg. Jeruzsálemben találkoztam vele. Egy turistacsoportot kísértem.

            Jeruzsálem, a világ egyik legősibb városa, amely hatalmas erővel bír. Majd te is megérted egyszer. Három nagy vallás szent helye, ami meghozta az életemben a változást. Az utazásaim során láttam a Tádzs Mahalt, az Eiffel-tornyot, a Szfinxet, de közönyös maradtam irántuk, hiszen mit ér a szépség, ha egyedül tapasztalja meg az ember.

            Negyven felett azt hisszük, megéltünk már mindent. Azt hittem, ismerem a szerelmet. Tévedtem. A férjemmel soha nem éltem át azt, amit megtettem az apáddal a Jeruzsálemben eltöltött pár napom során. Még most is látom magam előtt, ahogy ott áll a Siratófal árnyékában, ami hosszan elnyúlt a délutáni napsütésben. Teljesen zavarba jöttem. Badarságnak tartottam a szóbeszédet, miszerint létezik szerelem első látásra, de abban a titokzatos pillanatban mégis azonnal megmozdult bennem valami. Tudtam, ő az igazi.

Egy másik turistacsoporttal érkezett. A vezető fura nyelven magyarázott neki az Óvárosról és annak többi szent helyéről: a Sziklamecsetről, a Szent Sír-templomról. Mint később megtudtam, apád magyar, aki nagyon jól beszéli az angolt is. Nem tudom, mi fogta meg bennem. Talán a szomorúságom? Pedig több mint tízévnyi korkülönbség volt köztünk.

            Egy szuvenír boltban akadtam vele össze újra. Úgy szólított meg, mint egy régi ismerőst, holott a templom árnyékában csak futólag kaptuk el a másik pillantását. Mindenki valami jellegzetes csecsebecsét akart hazavinni magával emlékül; a legtöbben a mecsetek miniatűr mását, én azonban megelégedtem a képeslapokkal. Megkérdezte, írtam-e valamit a Siratófalba, de én megcsóváltam a fejemet, mondván, nem hiszek az efféle babonákban. Különös választ adott a kétkedésemre.

            A csodák nem a véletlen szülöttjei, mi magunk teremtjük meg őket. A csoda a hittel kezdődik. Aki nem hisz semmiben, nem élheti át az elképzelhetetlent.

            Együtt indultunk vissza a Siratófalhoz. A hatalmas támfal a Templom-hegynek a része, amelyet különös mendemonda övez.  A neve onnan ered, hogy a zsidók itt imádkozva gyászolták egykori templomuk lerombolását, de nem csupán ők róják le a tiszteletüket, látogatják ezt a gigantikus építményt, hanem vallási felekezettől függetlenül mindenki; nők, férfiak és gyerekek, akik közel akarnak kerülni a felfoghatatlanhoz.

            A fal olyan magasan nyúlt fel, mintha a Mennyekbe tartana. Hangyának éreztem magam mellette. A kérésemtől, amit kérni akartam tőle, már más színben láttam a sápadt köveket. Akkor értettem meg, milyen fenséges ez a hely. Akkor láttam meg, nem csupán én fohászkodtam a csodáért, hanem előttem már megannyian. A fal réseibe gyűrték az emberek fohászaikat egy felsőbb hatalomhoz, hogy megsegítse őket. Sokan imádkoztak csendben, borultak rá a kövekre, halkan motyogtak, ajkaik ritmikusan remegtek. Egy asszony sírt is. Vajon ő mit remélt a Siratófaltól?

            Nem volt nálam semmilyen papír, csak a szuvenírboltban vásárolt képeslap. Arra írtam rá csupán egyetlen szót: a kívánságomat. Apád is elhelyezte egy repedésbe titkos vágyát. Nem osztottuk meg a másikkal azokat szavakban ­– de mégis, kinyilatkoztatta később a tetteivel.

            Mondhatnám, akkor fogantál meg, amikor apáddal megszálltam a Shani Hotel Jerusalemben; de ez nem igaz. Akkor történt meg a csoda, amikor belesüllyesztettem a képeslapot a Siratófal egyik repedésébe – rajta a neveddel.

            A vágy azonban különös dolog. Ha megnevezzük, biztosabb célt ad, ha nem kapjuk meg, csak még jobban összetöri a szívünket. Tudnom kellett volna, a csodáknak ára van. Az Univerzum sem cselekszik ingyen.

Szeretném felidézni, milyen volt megérinteni a kis lábad. Szeretnék emlékezni arra, ahogy összekulcsolod a kezed az ujjamon. De akárhogy erőlködöm, nincs mód erre. Sosem tartottalak a karomban.

            Már a nagy pillanatod előtt egy héttel tudtam, valami nem stimmel. A nagymamád próbált megnyugtatni, de nem járt sikerrel. Talán maga sem hitte el a saját szavait, talán ő is érezte, valami történni fog, mert boldogság és szomorúság kéz a kézben járnak. Tudtam, mit kell tennem.

            Csak a szeretet adhat nekünk célt. Már azelőtt szerettelek, hogy éreztelek volna a szívem alatt. Szeretlek annak ellenére, hogy soha nem láthattalak az életemben. Az igazi szeretet nem mérhető, nem tapintható, nem függ az időtől, nem függ a haláltól.

            Gyönyörű napokat töltöttem együtt Jeruzsálemben az apáddal. Akkor éltem igazán, mielőtt elmentem volna.

            De a legszebb, az egyetlen emlékem – rólad – mégis az, amikor beengedtem magamba a csodát. Te vagy az a csoda, Rose, egyetlen kislányom. A csoda, aminek a világra hozataláért érdemes volt meghalnom.