Kételkedsz. Látom a mosolyodon, ahogy szélesedik. Legszívesebben a képembe nevetnél. Mindjárt megkérdezed, teljesen elment-e az eszem. A válaszom: nem, nem ment el. Én egy Földre szállt isten vagyok – a szó szoros értelmében. Vannak emberek, istenek, szellemek és még más lények a Világmindenségben. Felsorolni is lehetetlenség az összeset. Komolyan azt hitted, egyedül van az emberiség? Mi van a szüleiddel? – kérdezed, mire én azt felelem: egyszerű emberek, az én gyermekeim; ahogyan te is. Ők is kinevettek, akárcsak te. Pedig valahogy testet kell ölteni, nem igaz? Amikor gyerek voltam, jópofa játéknak gondolták a szavaim. Pár éve, tinédzserként már orvoshoz akartak küldeni. Ezért egy ideje nem beszéltem erről senkinek. Csak neked vallottam be, bár sejtettem, hogyan fogsz reagálni. Meg fogsz kérni – csak a hecc kedvéért –, hogy mutassam meg, mire is képes egy istenség. Járjak egyet az úszómedence felszínén, vagy változtassam a vizedet borrá, mert te is szeretnél olyan részeg lenni most, min én! De én csak mosolygok. Ez mind csak bűvésztrükk lenne. Nem tudok a vízen járni, sem bort adni neked. Egy istenség nem képes erre. Megkérdezed: akkor mire vagy képes? A válaszom: teremtek és pusztítok. Azonban az isteni hatalom legkisebb megnyilvánulása is iszonyatos méretű. A kisujjamban is olyan hatalmas erő van, amellyel képes lennék eltörölni ezt az egész Univerzumot. Most már értheted, azért nem tudom neked bebizonyítani az igazam, mert fel sem tudnád fogni. Az egyik pillanatban még velem szemben nevetnél, a következőben már csillagporrá válnál sok milliónyi emberrel együtt, aki hozzád hasonlóan reagálna a kijelentésemre. Szerencsédre türelmes vagyok és értem a viccet – mint általában minden isten. De nem ez a legfőbb ok, amiért nem mozdítom meg a kisujjam. Azért teremtettem sok milliárd évvel ezelőtt ezt a világot, mert magányos voltam. Egyelőre nem lenne türelmem újra kivárni egy másik beszélgetőpartner megszületését. Ma még nem akarok egyedül lenni.