Cso Hajun nagyon izgult, de nem adta jelét a feszélyezettségének. Feltételezte, az osztálytársai is nagyon szorongtak, de hozzá hasonlóan mindenki nyugodtan, egyenes háttal, márvány merev arccal ült egymás mellett a padban, várva a tanárnő ítéletét, aki hangtalanul lapozgatta a dolgozatokat. A feladat nagyon egyszerűnek tűnt. A szerelmet kellett ábrázolniuk.
Cso Hajun tizenkét évesen még nem ismerte ezt az érzést, de sok mindent szeretett; például a virágokat, a körmenetet és a tiszta iskolai egyenruháját, amitől egykeként is úgy érezte, tartozik valahová. Most egyszerre húsz testvérével várta a tanárnő szavait, aki percekig tartó, idegőrlő némasággal olvasta magában a feladatokat. Végül az oktató ajka kinyílt, de a szavak először nem jutottak el Cso Hajun fülébe. Amikor minden arc feléje fordult, tudatosult benne, hogy a tanárnő az ő nevét mormogta.
A lány gyomra liftezett. Ha a tanárnő megszólított valakit, az sosem jelentett jót. Lehet, rájött a csalásra? Nem őszinte érzéseket írt le. A sok mindent átélt nagymamáját kérdezte meg, milyen is a szerelem. Ő este, a vacsora mellett világosította fel, miszerint a legcsodálatosabb érzésről van szó.
– A szerelem az emberi lét legfőbb értelme. Szeretni annyit tesz, hogy más valakiért élsz. Így teljesedik ki az életed. Ha szerelmes vagy, másképp látod a világot – zengtek a fülében a szavai most is.
Hosszasan beszélt arról, hogy a beteljesületlen szerelem a legszebb. Nagyon szerette a nagypapát, de miután egybekeltek, a beteljesült vágy egy idő után eltűnt – mint amikor valaki átszakítja a célszalagot. Ezzel szemben a plátói érzések tiszták, örökké égő lángként soha nem hunynak ki. De ezt Cso Hajun nem tudta még, így a mamája segítségével oldotta meg a feladatot.
A tanárnő mosolygott, ami még jobban fokozta Cso Hajun aggodalmát. A lánynak minden erejére szüksége volt, hogy megőrizze a hidegvérét és ne kezdje el gyűrögetni szoknyájának a peremét, amit akkor csinált, ha az édesapja ledorgálta valamiért.
– Nagyon szép munka, Hajun – trillázott a nő hangja.
A tanárnő óvatosan adagolta a dicséreteket. Soha nem emelt ki senkit – kivéve, ha dorgált, most mégis felállította őt.
– Lenne kedved felolvasni a többieknek? – A hangnem igazából nem kérés, hanem utasítás volt.
Cso Hajun óvatosan meghajolt először. Tartott attól, hogy elárulja magát. A szerelemről írt verset. Szerelmesen kellene elszavalnia? Megpróbált mosolyt erőltetni magára, de a szeme nem ragyogott. A tanárnő noszogatóan bólogatott, hogy bátorságot öntsön belé.
Cso Hajun lenyelte a torkát dagasztó gombócot.
– Érints meg – suttogta a költemény címét.
A nő elismerően hunyorgott.
– Nagyon szép címválasztás. – Odanyújtotta neki a művét. A vonalas lapra írt hatalmas, gondosan írt írásjelek krikszkrakszokká váltak most a számára. – Olvasd tovább!
A lány halványan megreszketett, mire a tanárnő megnyugtatóan megsimította a vállát.
– Nincs mitől tartanod, gyermekem, nem csak a címe gyönyörű. Olvasd fel nyugodtan.
Ekkor Cso Hujant szívéről hatalmas kő esett le. Lassan tudatosult benne, nem büntetni akarják. A tanárnő hangja meleg és gyengéd volt. Az osztálytársai is természetes kíváncsisággal meredtek rá.
Kifújta a levegőt. Tisztán és a dicsérettől felbuzdulva szavalt.
Olyan vagy mint a Nap,
ami beragyogja az eget.
Érints meg, akár a Földet,
ami nélkül nincs élet.
Cso Hujan tegnap este még nagyon butának találta ezt a rímet, de élő szóban másképp hangzott. A tanárnő sem adta jelét a rosszallásnak, sőt, a mosolya fülig ért.
Ha téged látlak, boldog vagyok,
Hogy boldog lehess, csak arra szomjazok.
Ennél a sornál majdnem kiment a margóból, de most senki nem törődött vele.
Bármennyi pénznél fontosabb vagy nekem.
Tudom, nélküled értelmetlen az életem.
Zokszó nélkül meg is halnék érted,
Ezt az áldozatot nem is kellene kérned.
Szeretlek a halálomig és utánig,
Vezetőm, Kim Dzsongun főtitkár, élj még nagyok sokáig!
