Amikor felébredtem a kriptában, drága szerelmem már nem élt. Ott feküdt mellettem, óriási kezét összekulcsolva az én ujjaimmal. Úgy tűnt, mintha aludna egy örökkévaló álomban. Gyönyörű arca meglepően nyugodtnak, beletörődöttnek látszott. Azzal a bizonyossággal ihatta meg a mérget, hogy hamarosan újra láthat engem azon a Fényen túl, amiben egyikünknek sem eshet baja. De én még éltem – nagyon is. Legalábbis még ebben a világban léteztem. Összekoccantak a fogaim a farkasfű méreg iszonyatos szagától.
Nem így kellett volna történnie. Már rég a városhatáron túl kellene utaznunk, hátrahagyva a múltunkat, a családot, a viszályt. Egy pillanatra fellobbant bennem a remény; fordíthatok a sors kerekén és az ősi törvényt megszegve visszahívhatom őt a Fény túloldaláról. Minden régmúlt tilalom ellenére az ajkamat a nyakára tapasztottam, a fogaimat belevájtam a bőre alá, majd lassan magamba szívtam a halott vért, amelynek az ízétől legszívesebben öklendeztem volna. Akkor is erőlködtem, amikor a sós folyamba kesernyés aroma vegyült. A szívem még nem, de az eszem már tudta, feleslegesen kínzom magam a feltámasztásának a próbájával, mert a méreg már teljesen szétáradt a testében és ezzel porrá zúzta minden reményemet. Ekkor már sírtam. Rázkódó vállal, zokogva csókoltam a nyakát, majd amikor eleresztettem őt, sikoltoztam. A kripta sötét falai úgy verték vissza az őrjöngésem, mintha ezernyi énem akarna megszakadni.
Hol romolhatott el ennyire a dolog? Minden olyan tökéletesen alakult kezdetben. Amikor a telehold fényében odaállt az erkélyem alá minden hozzám hasonló lánynak el kellett volna borzadnia a látványától, mert óriási, szőrös lény volt, amiben több állati, mint emberi vonást fedeztem fel, de én másnak láttam őt ebben az alakjában is. Arra gondoltam, hogyan alkothat a természet ilyen tökéletes, veszedelmes, mégis vonzó lényt. Tudtam, az ő esze is ezen járt, ahogy aranyló szemével visszameredt rám alulról. Annyira különbözőek, mégis olyan egyformák vagyunk. Nem értettük, miért gyűlöli a fajtánk annyira a másikat. Vad, állati szeretkezéseink után gyakran tanakodtunk erről. Ha nem egymás ellen acsarkodnánk, akkor olyan ellenállhatatlan erőt képviselnénk, amivel megváltoztathatjuk az egész világot.
Elképzeltük a közös jövőnket. Az Újvilágba szerettünk volna menni. Ott nem él sok a fajtánkból, így nem kezdték el módszeresen üldözni az éjszaka egyetlen gyermekét sem. Elterveztük, csak annyit öltünk volna, amennyi szükséges, hogy ne keltsünk gyanút. Apró mosolyt ejtettem, amint egy soha meg nem történt kép villant fel a szemem előtt, amiben együtt vadászunk a telehold fényében, együtt lakmározunk prédánk húsából, majd ő a kivéreztetett tetem felett magáévá tesz, miközben a bundájába csimpaszkodom. De nem így alakult. Már soha többé nem fogok hajóra szállni.
A családom ragaszkodott ahhoz, hogy Európában maradjak. Parisnak akartak. Előkelő, viszonylag fiatal ifjú. A tökéletes férj nekem, akivel tovább építhettük volna a befolyásunkat. Az érdekházasságba nem fért bele a szerelem, bár Paris állítólag vonzódott hozzám. Én ezt nem tudtam megítélni, mert mindig hűvös szemmel meredt rám, rózsát adott, mint minden más lánynak, amely tűnt inkább modoros, úrias beidegződésnek, mint valódi, szívből jövő gesztusnak. Ezzel szemben Tybalt mindig kipirult, amikor találkozott velem – holott a fajtánknál ez nem szokás. A pupillája is elkerekedett. Nálunk a szomjúság nagyon egyforma: éhség és szerelem ugyanazon szenvedély, ugyanazon állati vágy, ami felett szemet hunytak családfőink. Az én igaz szerelmem is az éjszaka gyermeke volt, mégis megvetette őt anyám és apám. Miért is? Maguk sem tudták megmondani. A viszály olyan ősöreg, hogy senki nem tudja már, mi miatt pattant ki.
Szomjas voltam most is. Égett bennem a vágy drága szerelmem után, aki a Fény túloldalán várt engem. Nem kínozhattam őt tovább, de magamat sem. A mérget mohón kiitta mind, bár a farkasfűtől az én fajtám talán csak megbetegszik, de nem hal meg. Ezért sem értettem, miért hitte azt, már elhagytam őt ebben a világban. Az én fajtámon az ezüst sem fog.
Odaléptem a kripta falához és kitéptem belőle egy koporsót. Valamelyik ősi családtagé lehetett. Nem finomkodtam, hiszem olyan mélyen aludt benne, hogy nem ébreszti fel, csak a Millennium kakasszava. A koporsó oldala megrepedt, némi szilánkot szórva szét. Nem kellett nekem, csak egy nagyobb fadarab. Egy karó, amely elhozza számomra az örökké tartó boldogságot.
Odafeküdtem szerelmem mellé. Újra összekulcsoltam az ujjaim az ő nagy kezével, olyan görcsösen, mint amilyen hévvel tette ezt ő a halála előtt. Kifújtam a levegőt, miközben a szívem felé emeltem a karót.
– Találkozunk a Fényen túl , drága Rómeó – suttogtam utoljára, mielőtt lesújtottam volna. Még éreztem, ahogy a mély ütés hatására leválik a mellkasomról a bőr.
Szentségtelennek hangzik, de magamban imádkoztam is. Azt az imát mormoltam, amit az áldozataim, mielőtt megláttak az éjszakák során belopózni a szobájukba. Csak ebben bízhattam; a Fényben, aminek léteznie kell! A túlvilágban, amely befogad minden lényt, ami igazán szeret és megbánja bűneit, mert a közhiedelemmel ellentétben a vámpíroknak is van lelkük.
