Már kiskoromban imádtam gyűjteni a tárgyakat, rendszerezni azokat, hiszen rend a lelke mindennek. Gyűjtöttem kártyákat, mezeket, aláírásokat, de minden efféle foglalatosság végül elsorvadt a számomra, amikor felfedeztem, hogy élőlényeket is lehet a birtokomban tudni, sorrendbe tenni, akárcsak a kedvenc együtteseim lemezeit. Szenvedélyem a lepkékre összpontosult.

            Az átlagember bele sem gondol, hogy mennyi lepkefaj él a világon. Körülbelül százötven-ezer – legalábbis ennyit írtak le (ki tudja még, hány ismeretlen példány bújik meg a Föld eldugott pontjain). Irdatlanul nagy szám. Meg sem lehet szerezni az összest. Azt hisszük, hogy egy gyűjteményt igazán érdekessé a számok végessége tesz, de ez nem igaz; az izgalom és meglepetés mindig megmarad, pont a kifogyhatatlanság miatt. Életünk végéig folytathatjuk ezt a tevékenységet. Mindennap érhetnek újdonságok, örömök; különösen akkor, ha valóban ritka egyed, például egy nagy villásfarkú akad a hálómba; ilyen talán egyetlen egyszer történik meg mindenki életében.

            Most nyilván barbár dolognak gondolják, de a lepkék preparálása egyáltalán nem nagy dolog. Csak vegyük számba, hányféleképpen pusztulhat el egy ilyen törékeny állat. Megeszik a ragadozók vagy épp az emberi, meggondolatlan kártékonyság falja fel őket; de egy biztos: elillannak, akár a tünékeny lángocskák. Ehhez képest a preparált lepke megmarad az utókornak. Ha úgy tetszik, megdicsőül a halálban, sőt, értelme lesz a létének. Soha nem gondoltam halottként a lepkéimre, bár igazi tárgyak sem voltak. A szépség egy kézzel fogható, színes-kontúros leképeződései, amik az emberi felfogóképesség felett állnak. Láthatják tehát, szeretem és tisztelem őket.

            Egy nap Írországba látogattam a nagyszüleimhez, hogy gyönyörködhessek az ottani lepkevilágban. Tudniillik, az ír lepkéknek nincsenek párjaik. A közönséges tűzlepke és nyírfalepke álmaimban rebegtették a szárnyaikat és mindent megadtam volna, hogy az én gyűjteményemben is tudhassak egy-egy példányt belőlük. Rájuk leselkedtem a mezőm, amikor megláttam egy valóságos ékkövet, egy páratlan, meseszép pillangót, amiről még a szakkönyvek sem írnak. Egy virágon itta épp a harmatcseppet.

            Szó szerint megbabonázott. Mintha egy mesekönyv lapjairól repült volna ki. A levegő is kiszorult belőlem, alig tudtam talpon maradni, miközben csodáltam őt. Ezt tudhatta a pillangó is. Tisztában volt saját szépségével, és hiún legyezte nagy, mélyvörös szárnyait, ami felhívás volt egy táncra.

            Szerelem volt első látásra, legalábbis ilyen lehet a szerelem is (sosem éreztem még hasonlót). Akartam ezt a pillangót. Magamnak. Azt akartam, hogy örökké az enyém legyen, és bármikor megcsodálhassam, ha kihúzom a fiókomat. Egyetlen cél lebegett előttem: meg kell szerezzem a gyűjteményembe, mert az életem fabatkát sem ér, ha nem sikerül. Rovartűre kell szúrnom! Hogy miért? Ezt már korábban is elmagyaráztam. Egy ilyen szépséget meg kell őrizni, értelmet kell adni a létezésének, nem szabad engednem, hogy elporladjon a természetben!

            Egy pillanat alatt cselekedtem. Lecsaptam rá a hálóval, olyan hevesen, hogy egy kicsit meg is szédültem.

            Természetesen küzdött a szabadságáért. Legszívesebben elmagyaráztam volna neki, hogy milyen szerencsés, hiszen megmaradhat az utókornak, de nem akartam időt vesztegetni ezzel, nehogy a heves menekülési kísérletével jóvátehetetlen károkat tegyen a szárnyaiban.

            Amikor hazavittem a kincset, még a nagyszüleimnek sem mutattam meg. Úgy éreztem, ez a csoda, ez a rendkívül ritka példány csak nekem adatott meg, más nem méltó rá, hogy akárcsak egy pillantást is vessen rá. Tudtam, hogy eddigi gyűjteményem valamennyi darabja eltörpül majd mellette. Nagy gondosan egy petri-csészébe helyeztem őt. Mintha könyörögni próbált volna (olyan volt a hangja, mint egy kisegérnek), de tudtam, az ő javát is szolgálom. Humánus voltam. Légmentesen lezártam a fedelét, így nem szenvedett sokat. Néhány perc leforgása alatt megmerevedett és csak a gyönyörű porhüvelyét hagyta maga után. Minden adottá vált, hogy megőrizzem őt.

            A preparálás nem nehéz – bár időigényes folyamat. Lepkefeszítő állvány, szalag, rovartű – nem összekeverendő a gombostűvel – csipesz, olló, kristályos naftalin, vatta és víz kell csupán hozzá. A lepkét a preparálás előtt három napig, vizes vattával puhítottam. A penészedés elkerülése miatt rászórtam a naftalint. Nagyon izgatott voltam, mert azonnal neki akartam látni a munkának, de muszáj volt kivárnom. Emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy nem tékozolhatom el az örökkévalóság pillanatát néhány perc élvezetért, ezért kivártam a puhítás folyamatát, mint minden valamirevaló gyűjtő.

            A harmadik napon aztán a lepkét óvatosan megemeltem a csipesszel. Nagyon fontos, hogy a preparálni kívánt állatot kézzel megérinteni szigorúan tilos. A türelmetlenség és mohóság miatt napok fáradtságát lehet összerombolni – pedig erős volt bennem a késztetés, hogy végigtapogassam (szégyellem, de merevedésem is lett). Nagyobb és nehezebb volt, mint bármelyik példány, mint amivel eddig dolgom volt, ezért féltem, hogy kitépem a szárnyait. Szerencsére nem történt baj. Azokról közben finom, csillámszerű por hullott alá, ami kicsit összepiszkította a ruhámat, de ennyi áldozatot megért a dolog.

            Utána ráhelyeztem a feszítőre, majd óvatosan szétnyitottam a szárnyait. Azok gyönyörűek voltak. Soha nem láttam még ehhez fogható mintát, kecset, bájt. Ez a kis meztelen pillangó olyan fenséges volt, hogy még a könnyeim is potyogni kezdtek. Szükségem volt minden önuralmamra, nehogy összemaszatoljam őt. Végül összeszedtem magam.

            – Te leszel a kedvencem – suttogtam neki.

                A csipesszel arrébb toltam finom hajtincseit a tiszta célpontért, majd a rovartűt óvatosan belészúrtam – a melle közé –, azonban váratlanul vér serkent ki belőle, ahogy az a puha húsba hatolt. Pillanatok alatt eláztatta a szárnyakat – azokat a csodaszép, mélyvörös, varázslatos gyönyörűségeket –, én pedig jajveszékelve, remegve vattáért nyúltam. Először a szakkönyveket átkoztam, majd saját magamat. Körültekintőbbnek kellett volna lennem. 

            Annyira belefeledkeztem a munkába, hogy a nagyanyám rám nyitott. Teljesen zavarba jöttem, mert a nadrágom keményen dudorodott. Az ő arcára borzalom ült ki – azt hittem, a kéretlen merevedésem miatt, de szerencsére másra összpontosult a figyelme.

            – Jóságos ég! Megvágtad magad valamivel?

            Nagy kő esett le a szívemről. Most tudatosult bennem, hogy a kezem is csupa vér.

            – Nem. Csak lepkét preparálok – jelentettem ki könnyedén.

            – A lepkék nem véreznek, Arthur!

            – Én is ezt hittem – töröltem le a szemem sarkáról egy könnycseppet, amitől vörös csíkot húztam végig magamon. Olyan lehettem, mint egy indián.

            A nagyanyám közben falfehér ábrázattal a petri-csésze fölé hajolt. Alig mozgott az ajka, ahogy beszélt.

            – Mit tettél?

            – Sajnálom, nagyi! – fojtottam belé a szót. – Mindjárt megmosom a kezem!