Szeretem a különös történeteket, de olyan embernek tartom magam, aki általában két lábbal a földön jár, és talál logikus magyarázatot minden megmagyarázhatatlannak tűnő eseményre. A különféle mendemondák inkább szórakoztatnak, és egyáltalán nem veszem őket készpénznek, mégis, azért titkon vágytam arra, hogy valami nem mindennapi történjen velem is, ami kilök ebből a komfortzónából. Úgy gondoltam, ha bekövetkezik ez az élmény, azonnal világgá kürtölöm, a jelen beszámoló megírásáig mégis heteket vártam. Hogy miért? Egyrészt nem akartam, hogy bolondnak nézzenek, másrészt rá kellett döbbennem, hogy az ehhez hasonló, nem mindennapi dolgok cseppet sem szórakoztatóak.

            Abonyban élek, ami egy Szolnok és Cegléd közti kisváros. Szeretem, mert viszonylag nyugodt környék. Egy kisebb település és egy nagyobb város egyik leginkább szembeötlő különbsége az, hogy amíg az utóbbiban éjjel-nappal zajlik az élet, addig Abonyban este nyolc óra után eltűnnek az emberek. Itt nincsenek zajos villamosok, sem non-stop villogó butikok, csak néhány gyalogos, autó reflektora, biciklis villogója töri meg a nyugalmat. Egy kisváros elszenderül, és reggelig – néhány nagyobb kulturális és sportesemény kivételével – nem ébred fel.

            Aznap egy baráti körömmel ültünk össze egy budapesti romkocsmában. Fél tizenegy után futott be a vonatom Abonyba, a hármas vágányra. Egyedül szálltam le. Az állomás kongott az ürességtől. Jegyárus már évek óta nem dolgozik itt, két jegyautomata áll csak az épületben, amelyek hónapok óta nem üzemelnek, az egyik kijelzőjét be is zúzták.

            A vasútállomás a település szélén található. Egyik oldalt beton, a sínek másik oldalán szántóföldek terülnek el, messzebb, de még láthatóan, egy évtizedek óta elhagyatott ipartelep, ahol műtrágyát gyártottak. Este a romos épületek sötétbe burkolóznak. Néhány napja még hó borította be a tájat, amiről visszaverődött a holdfény, de akkor este, ahogy a csípős hidegben elindultam a peronon, amelyre a lámpák sárga fényköröket írtak le, mintha bal oldalt a nagy, sötét semmi tátongott volna.       Megmagyarázhatatlan érzés kerített a hatalmába. Máskor nem törődtem a kietlen vasútállomással, de akkor nyugtalanná váltam. Túl nagy csend uralkodott. Amikor a szerelvény továbbdöcögött, valóban megszűnt minden nesz. Csak a saját lélegzetemet hallottam.

            Aztán egyszer csak megláttam valamit a sínek mellett mozogni. Velem szemben jött, Budapest irányából. Csak félig-meddig tudtam kivenni a rávetülő fénykörökben. Egy nagytestű kutyának tűnt elsőre.

            Állatbarát vagyok. Legszívesebben minden hontalan lényt befogadnék, sokszor csak azért megállok, hogy megsimogassak egy-egy kóbor ebet, de akkor mégis ideges lettem. Bár nem loholt az a kutya, a testtartásában felfedeztem valami szokatlant, amitől megszaporáztam a lépteimet. Direkt nem futottam, nehogy felhívjam magamra a figyelmét.

            Amikor leértem az aluljáróba, a falakról visszhangot verő, csattogó lépteimtől először megkönnyebbültem, de aztán elfogott a félelem: az a nagy kutya pont fölöttem lehet, talán a feljáróhoz fog menni, hogy sarokba szorítson. A síneken átvágva már rég kiérhettem volna az állomásról, de a szabályos, lépcsős kitérővel legalább fél percet vesztettem. Teljesen védtelennek éreztem magam. Nem tudom, hogy reagáltam volna, ha esetleg nekem jön, mert semmi nem volt nálam.

            Nagy kő esett le a szívemről, amikor megláttam a szabad feljárót, majd a vasútállomás épületének az ajtaját. Ahogy felértem, megfordultam. Muszáj volt felmérnem, merre van az állat, esetleg követett-e. Bár ne tettem volna. Azt hittem, összehugyozom magam a látványtól. A kettes peronon állt mozdulatlanul, egy lámpa fényében, és egyenesen rám meredt. Jeges borzongás futott végig a hátamon, mert a sötétből kiérve még nagyobbnak tűnt. Lehetett volna akár medve is – elvégre tavaly egy példány Abonyba merészkedett –, csakhogy a hosszúkás, szürkés pofája határozottan kutyára emlékeztetett. Mégsem a mérete sokkolt igazán, hanem a nézése, ugyanis a szemében volt valami, amit nem tudok pontosan leírni. Mintha gondolkodott volna, miközben az egész teste megfeszült, vajon utánam jöjjön-e, vagy hagyjon elmenni. Majd ami ezután következett, arra semmi nem készíthetett fel: két lábra állt, de nem olyan esetlenül, mint egy állat, hanem kiegyenesedve.

            Azt gondolják, egy ilyen valószerűtlen látványtól az ember vagy elájul, vagy futásnak ered, én azonban a remegésemet leküzdve elővettem a mobiltelefonomat egy képhez, hogy később igazoljam magamat. Utána hazáig futottam. Szerencsére a vasútállomás közelében lakom.

            Hazaérkezve egy elsőre jelenéktelennek tűnő, ám akkor nyugtalanító dologra figyeltem fel. Kántor, a házőrzőnk télen is a fedett teraszon pihent, de aznap este a kutyaházába húzódott, és idegesen nyüszített. Ő is tudta, amit én.

            Annyira felkavart az élmény, hogy akkor senkinek sem beszéltem róla, még a fénykép ellenére sem, ami persze elég gyatra minőségűre sikerült. A szüleim is látták, hogy valami bajom van, de nem terheltek kérdésekkel.

            Alig mertem elaludni aznap este. Belegondoltam, mi történhetett volna, ha pár másodpercet is késik a vonatom. Ha később szállok le, egyenesen kereszteztem volna annak a valaminek az útját.

            Leírni is furcsa a történteket, holott csak pár pillanatig tartott az egész, mégis, teljesen felülírta mindazt, amit eddig a világról gondoltam! Biztos, azt képzelik, ez csak egy mese, és a fénykép hamisítvány. Bár az lenne.

            Csakhogy átéltem! Ott voltam, és ott volt az a valami is! Gondolom, vannak rajtam kívül mások is, akik ugyancsak félnek beszélni róla, esetleg tagadnak, de maximálisan megértem őket. Már tudom, hogy milyen az, amikor az ember cáfol, cáfol, cáfol, mégsem tud dűlőre jutni, mert megszólal egy kis hang a fejében: ott volt valami, aminek nem lett volna szabad, nem álmodtad, nem képzelted, mert rá néztél, az pedig visszanézett rád. Ott volt valami, te pedig azt akarod bemesélni magadnak, hogy nem tudod, hogy mit láttál, pedig de!!!

            Nincs az az Isten, hogy újra kimerészkedjek hazulról telihold idején!

(A történet természetesen egy fiktív creepypasta, ami a Vérfarkas éjszakája című abonyi szabadulós játék anyaga.)