Suzanne-t fejbe csapta a fényáradat, amikor kilépett a kocsiból. A Nap vakítóan tűzött. Egy orángután felbömbölt, ahogy belépett az állatkert kapuján. Már várták. Theodore, az igazgató nagydarab, kopaszodó férfi volt, aki széles mosollyal üdvözölte őt. Azonban amikor Suzanne a szemébe nézett, baljós csillogást látott benne, ami megrémítette. Theodore-t vidám, örök optimista embernek ismerte meg öt évvel ezelőtt, de a férfi mosolya most kényszeredettnek tűnt.

            – Köszönöm, hogy ilyen gyorsan eljött. Már vártuk. Nagyon vártuk!

        Suzanne egyik szőke tincse az arcába hullott, ahogy kezet fogott az igazgatóval. Sosem látta ilyen feldúltnak, talán csak tavaly, amikor az egyik tigris megsebesítette az egyik gondozóját. Őt hívták, hogy megvizsgálja az ügyet. Kiderült, ahogy az esetek többségében, akkor is emberi hiba történt. A gondozó óvatlanul hatolt be a nagymacska területére, az pedig a lábába kapott. Szerencséje volt, hogy az ingerült vadállat nem tépte le azt. Suzanne megint erre gondolt. Etológusként a nagymacskák viselkedési szokásait kutatta.

            – A tigrisek? – kérdezte, ahogy elhaladtak az elefántok kifutója előtt, amik vizet permeteztek magukra.

            – A párduc – csóválta a fejét Theodore.

        Suzanne ezt a választ várta a legkevésbé. Az állatkertben egyetlen fekete párduc élt. Egy félénk nőstény, ami a napjait általában a bokrok elrejtő biztonságában töltötte, és soha semmi jelét nem adta agresszív viselkedésnek.

            – Megtámadott valakit?

            – Nem, dehogy! Hál’ istennek nem! Bár azért lenne itt!

            Suzanne felvonta az egyik szemöldökét. Miért hívta ide Theodore, ha nem egy állattámadás miatt? Mit művelt az a párduc, ami ennyire felzaklatta a baltimore-i állatkert nyugodtságáról híres igazgatóját?

            Theodore nem a nagymacska ketrecéhez vezette őt, hanem az irodába, ahol kisebb csoport szobrozott. Mindenki mereven nézett maga elé, mintha valaki meghalt, vagy legalábbis súlyosan megsebesült volna. Mi a fene történhetett? – tette fel magában a kérdést újra a nő. Suzanne harmincöt évesen már számtalan tragikus állati támadásnak volt a szemtanúja és elemzője. Látott leszakított lábakat, megcsonkított kezeket. Ennek ellenére megrögzötten imádta a nagymacskákat, ezeket a fenséges, tiszteletre méltó állatokat, amik megfelelő testi és lelki közérzettel, ok nélkül soha nem fordultak gondozóik ellen, a baltimore-i állatkert pedig híres volt a példányok iránti feltétlen alázatáról. A tigrises incidensen kívül mindig csak rutin feladatokat jött ide elvégezni: megvizsgálni az állatok egészségi állapotát.

            Theodore becsukta maga mögött az ajtót. A kelleténél hosszabb csend ereszkedett a szobára, amit mély hangja tört meg.

         – Ami ma elhangzik, annak a négy fal között kell maradnia. Semmiképp sem kerülhet a nyilvánosság elé! Addig nem, amíg értelmes, józan magyarázatot nem találunk rá.

            Suzanne bólintott. A többi arcra nézett. Jó ég, milyen sápadtak, gondolta.

            – Most hol van az állat?

            – Elzártuk. Kapott egy jó erős nyugtatót. Még pihen.

            – Talán valamiféle ámokfutást rendezett?

            – Bizonyos értelemben. Nézze, ez egy kedves kislány. Félénk ugyan, de semmi jelét nem adta semmilyen szokatlan viselkedésnek. Csak egy állat. Eszik, iszik, alszik, kaparja a fák törzseit, mint minden nagymacska. Nem tudom, hogy mennyit tud az ide kerüléséről.

        – Csak annyit, hogy egy ismeretlen eredetű állatról van szó. A szabadban bóklászott. Valószínűleg illegálisan hozták be házi kedvencnek, de miután túl nagyra nőtt, a tulajdonos egyszerűen kidobta.

       Suzanne már sokszor hallott egzotikus házi kedvencekről, amik kinőtték a ketreceiket. A megszállottak felelőtlenül illegális hüllőket, rovarokat tartanak az otthonukban. A hatóságok általában csak akkor jönnek rá erre, amikor megtörténik a tragédia. A sérüléseket általában ártatlanok szenvedik el. A múlt hónapban például egy elkóborolt aligátor teknős csonkított meg egy öt éves kislányt egy kertben.

            A nagymacskák ritkának számítanak, de megesik, hogy néhány eszement milliomos titokban kölyköket tart a házukban, nem számolva azzal, hogy kedvencük egyszer felnő és nem a kezességéről lesz híres. Az aranyos külső vadállatot rejt.

            – Igen, a gazdája megszabadulhatott tőle. De nem teljes a történet. Van valami, amit nem árultunk el akkor, mert egyszerű tréfának tűnt a dolog. Amikor befogták az állatot, nos… Inkább megmutatom – húzott elő Theodore egy aktát a fiókból és egy fényképet vett elő belőle.

            – Istenem – fakadt ki Suzanne.

            A felvételen a fekete párduc szakadt inget és farmert viselt.

            – Valaki ruhát aggatott rá? Te jó ég, hogyan?

            – Egészen zavarba ejtett mindenkit, amikor az elkábított állatról lefejtettük azokat. Bugyi és melltartó is volt rajta! Elhiszi ezt? Bugyi és melltartó – suttogta a férfi. – Eszement, őrült tréfának tartottuk. Valami perverz játékának. Egyedül egy gondozó akadt, aki egy másik, különös elmélettel állt elő. Sam másra gondolt.

            Sam félig indián volt. Suzanne hallgatagnak, komolynak ismerte. Olyan férfinak, aki nagy titkok tudója. Különös aura lengte őt körbe. Kereste a tekintetével, de nem látta a szobában.

            – Sam a megszállottja lett. Meggyőződéssel állította, hogy ez az állat nem egy perverz tréfát szenvedett el. Azt mondta, hogy ez a párduc valójában egy szerencsétlen bőrváltó!

            Suzanne ismerte a rémtörténeteket. Bár a vérfarkasok voltak a legismertebbek, valójában minden kor és nép kitalálta a maga lényeit: Dél-Amerika a jaguárembereit, Japán a rókadémonait. Rengeteg film, könyv foglalkozik ezekkel a lényekkel. Suzanne tudta, hogy egyes kultúrák nagyon is komolyan veszik az emberállatok létezését, amik megtestesítik a hívők vágyait és félelmeit. Őket okolják a rossz termésért, a halva született csecsemőkért, vagy imádkoznak hozzájuk a megváltó esőért és a szerencséért. Ezer és egy változata akad a legendáknak. Az állatemberek járják az éjszakákat és belefészkelik magukat mindenki álmába.

            Theodore felsóhajtott, mielőtt folytatta volna.

            – Sam egészen furcsa dolgokat csinált. Beszélt hozzá. Úgy, mint egy asszonnyal. Persze a párduc nem mutatott iránta érdeklődést. Az elvitte a bokrokba a húsdarabokat, amiket oda adott neki. Ennyiben ki is merült a kapcsolatuk. Egészen tegnap estig. – Theodore tekintete elsötétült, miközben megdörzsölte a tarkóját. – Úgy jött a vihar, akár az istencsapás. Villámlott, zúgott a szél. A párduc megőrült. A legtöbb állat elbújt a vihar elöl, ez viszont körbe-körberohangált a kifutón, mintha keresne valamit. Sam pedig ekkor kinyitotta az ajtót.

            – Miért tette?

            A férfi egy zsebkendővel letörölte a homlokáról a verejtéket, ahogy egy monitor elé lépett. Elindított egy felvételt.

            – A kamera tegnap vette fel, a vihar alatt.

            A felvételen világosan kivehető volt a bokrok mögül az esőbe kiugró fekete párduc. Bömbölt. Ide-oda járkált, fel-alá, zaklatottan. Utána olyat tett, amit Suzanne etológus pályafutása alatt soha nem felejtett el.

            A párduc a falhoz rohant, kétségbeesetten bömbölt, és karmolni kezdte azt. A nő érezte, gyökeret ver a lába, a szíve majd kiugrott a helyéről.

            – Édes Istenem! – ismételte folyamatosan.

            Már értette, Sam miért nyitotta ki az ajtót. Ahogy a párduc arrébb szaladt, a falon nem egyszerű karmolás nyomokat világítottak meg a villámok.

            Szavak voltak.