Magamba szívom a nyár utolsó napjának aranysárga illatát, amelyben még nyoma sincs az ősznek. A délután ragyogó, nincs tikkasztó meleg, szerencsére egyetlen felhő sem gomolyog közel se távol a látóhatáron – holott az elmúlt hetekben egymást érték a zivatarok, még jégeső is tombolt egyszer, alaposan elverve a szőlőt. Ennek most nyoma sincs. Az ég kék óceánján nincs semmiféle fodrozódás, alatta a kert zöldellik. A virágok olyan pompás, rikító színekkel nyílnak, akár egy festmény beállított kompozíciói. Kaleidoszkópszerű, valószerűtlen álomképnek tűnik az idill, mert nem zümmögnek a legyek sem – csupán egy katicabogár fut végig álmosan az ablakon. Mintha incselkedne az emberrel a nyár, mert tudom, ez a béke, a melegség holnaptól visszavonhatatlanul szertefoszlik. Véget ér a felhőtlen szabadság, visszasüllyedek én is a szürke hétköznapok mocsarába, a monotonságba.

Volt ebben a nyárban valamiféle rózsaszín, tavaszias szerelem is, amely még mindig lüktet a fülemben, de már egyre gyengébben. Tehettem volna valamit érte? Görcsösen ragadjam meg? Nem akartam. Elhatároztam, hogy kiélvezem a nyár utolsó sugarainak minden zamatát. A verandán ülve nézem, ahogy a Nap álmosan rám kacsint a horizontról, majd alá bukik. Percekig csak bámulom a vöröslő sugarakat, mintha égnének a szomszédos tetők. Elképesztő, mennyire megindító tud lenni egy ilyen hétköznapi esemény is. Az ember megsiratja a múló dolgokat, és én is gyászolok, de talán pont ez az egészben a szép, hiszen tartalmas nyarat tudhatok magam mögött. A szemem sarkában elmorzsolok egy könnycseppet az áldott augusztusért, amely idén elköszönt tőlem, vele együtt az igazi szabadsággal.

Nem búslakodok sokáig, mert az élet nem áll meg, és számba kell vennem a teendőket. Holnap visszatérek a mókuskerékbe, és a hétfő ismét szitokszóvá válik az életemben. Újra iskola. Matematika, irodalom, környezetismeret – zsong a fejem a szavaktól, de még inkább az ellenszenves Margótól, aki besárgult fogaival köpköd a gyerekekre, óriási, SZTK-s szemüvegétől pedig a tekintete még áthatóbbá válik, felnagyítva a rosszindulatú csillogást is benne. Soha nem tévesztett meg mézes-mázos hangneme, amelyből mindig kihallottam az álnokságot – elvégre engem is megbuktatott egyszer. Két hónapra megmenekültem tőle, de most újra el kell viselnem hasonló, derűs mosolygással. Egy röpke percre elgondolkodom, hogy vajon ő is megsiratta-e a nyarat, de aztán elvetem ennek a lehetőségét. Bizonyára remegve számolta a napokat a nyárból, mert a hozzá hasonló boszorkányoknak elemi szükséglete, hogy megkeserítsék mások életét.

Lenyelem az idegességet. Gondolkodj józanul, megfontoltan! – biztatom magam. Rengeteg dolgom akad még este. Annyira belefeledkeztem a nyárba, hogy teljesen elodáztam az igazán fontos munkát. A kosárban még állnak a ruhák, a vasalódeszka köteleségtudóan várakozik a falnak támasztva.

A pici kockás inget kezdem el vasalni, amikor Áron betoppan az ajtón piszkos lábbal. Most nem tudok haragudni érte. A barátaival a nyár utolsó sárkányeregetésén voltak túl. Roppantul örültem, hogy kihasználták a szép időt, nem a számítógép előtt görnyedtek azokat a borzalmas, erőszakos játékokat nyüstölve. Ugyanazt a bánatot érzem rajta, mint amit magamon tapasztaltam, csak még erősebben, amint a félig bepakolt iskolatáskájára néz, amely a sarokban áll. Talán kifogáson jár az agya: betegnek érzi magát, hogy még tovább megtarthassa magának a nyarat, de végül egy szót sem szól. A cipőjét magáról ledobva az emeleti szobájába megy, miközben össze hajtom azt az inget, amelyben holnap kilép a szeptemberbe, majd a vasalás végeztével előveszem kockás füzetemet, és lapozgatom a napokban felírt terveket.

Halvány megkönnyebbülést érzek, amikor tudatosul bennem, hogy holnap még nem is kell tanítanom.