Nagyon szégyellem magam, kedves olvasó, de megtettem. Ráadásul több mint ötven ember előtt. Persze nem premier plánban, de a tény attól még tény. Mentségemre legyen szólva, Tamara egyfolytában rajtam lógott (rendben, lusta is voltam), a hőség miatt két liternyi kólát is bevedeltem, plusz legyünk őszinték: több milliónyi liter víz csobog körülöttem. Ki veszi észre a különbséget? A barátnőmnek sem tűnt fel. Őt sokkal jobban érdekelte az új tetoválásom, amit két hete a karomra varrattam. Büszke is voltam rá, de Tamarára még inkább, aki a strandon a legdekoratívabb, legcsinosabb lány volt – ráadásul az enyém! Alig tudtam magam türtőztetni, mégis megálltam, hogy ne fogdossam kényes helyeken, elvégre egy csomó gyerek ugrabugrált a medencében rajtunk kívül, és nem hiányzott, hogy a bunkó úszómester ránk szóljon. Én legalábbis igyekeztem ehhez tartani magam, de a barátnőm olyan szorosan hozzám simult, hogy már-már el kellett tolnom magamtól (rendben, azért is, mert zavart, hogy felnőtt létemre olyan mocskosan viselkedtem, akár egy óvodás.)

Tamara láthatta rajtam a feszélyezettséget, mert lekonyult a mosolya.

– Valami baj van?

– Nem, nincs semmi – préselem ki magamból a hazugságot, holott egyre inkább frusztrálni kezdett a hülyeségem, pláne amikor megakadt a szemem a korlátokon függő figyelmeztető táblákon, amik arra okították a strandolókat, hogy semmiképp se menjenek a vízbe bőrbetegséggel, vigyázzanak embertársaik egészségére, továbbá a kisbabáknak vízálló pelenkát kell viselniük.

– Már vagy tíz perce folyamatosan eltaszítasz magadtól. Nem tetszem neked?

Láttam Tamara szemén, hogy nagyon komolyan teszi fel a kérdést. Hebegtem-habogtam, de nem azért, amit ő gondolt. Ő a legszebb lány, akivel eddig jártam.

– Szó sincs erről – szedtem össze minden erőmet.

– Akkor mi a baj? Egy másik lány?

– Nem, nem, semmi olyasmi. Egészen aprócska (de azért eléggé ciki) a dolog, ami történt.

– Ha olyan aprócska, akkor meséld el!

Kitartóan méregetett. Tudtam, addig úgy sem hagy békén, amíg színt nem vallok, így odaúsztam mellé, szorosan. A partról valószínűleg azt látta mindenki, hogy egy szerelmes fiú csókot lehel élete párja arcára, mert két lány kuncogott, egy nagymamakorú nő pedig inkább szemérmetesen oldalra kapta a fejét, de én csak Tamara fülébe suttogtam a nap során elkövetett legnagyobb vétkemet. Azt, hogy a medencébe csurgattam. Igen, több mint ötven ember előtt. Persze nem nyíltan, nem álltam fel a medence peremére, és toltam le az úszónadrágomat, hanem egy pillangó közben lazítottam el a húgyhólyagomat, amikor szemrevételeztem, hogy a mosdó előtt túl hosszú sor kígyózik, amit képtelen lennék kivárni. Szóval megtettem. Igaz, csak egyszer, de megtettem.

A barátnőm úgy felnevetett, hogy az már-már sikításnak tűnt. Még többen felénk fordultak, amitől legszívesebben a víz alá süllyedtem, vagy minimum befogtam volna a kezemmel a száját, de teljesen cselekvésképtelenné, no meg rákvörössé váltam.

– Csak erről lenne szó?

– Végül is, igen.

Tamara átölelt, és azt suttogta a fülembe, hogy milyen dinka vagyok, és nagyobb titkunk sose legyen egymás előtt. Viszonoztam az ölelését, együtt lebegtünk a vízben.

– Szóval nem haragszol? Nem tartasz undorítónak?

Tamara még mindig kuncogott. Nagyon nagy kő esett le a szívemről. Tényleg hülye voltam, mert engedtem, hogy egy ilyen marhaság beárnyékolja a délutánomat. Még szorosabbra fogtam az ölelést, miközben a fülembe motyogott.

– Miért tartanálak? Ilyen az élet. Mindenki ezt csinálja, csak senki nem beszél róla. Szerinted én hányszor csináltam?

Rázkódott a válla a nevetéstől, és én is mosolyogtam, vagy legalábbis megpróbáltam, miközben átnéztem a válla felett arra a sok sugárzó arcú emberre, akik „megtették”, ki tudja, hányszor, mégis önfeledten, bűntudat nélkül úsztak „benne”.