A szörny mindig este látogatta meg. Alattomosan, éjféltájt bújt elő a sarokból, amikor kihunytak a szomszéd szobában a fények. Gigászi, szőrös rém volt hatalmas agyarakkal, konyhakés méretű karmokkal, amikkel belecsimpaszkodott a takaróba. Évi sokat nyöszörgött miatta. Próbáltam védelmezni, de a szörnyeteg nem törődik a játékmacikkal. Csak annyit tehettem, hogy a távozása után vigasztaltam őt. Évi mindig átölelt, beletúrta pisze orrát a bundámba, hogy felszárítsa a könnyeit, majd beszélt hozzám.

            – Nagyon ronda ez a szörny. És olyan büdös a lehelete.

            Én ezt nem éreztem.  De Évi félelmét igen, amivel egyedül maradt velem.

            Tehetetlenül figyeltem, ahogy a rém egyre közelebb merészkedett hozzá. Minden nappal egyre merészebbé vált. Kezdetben csak megállt az ágya végében és hosszasan nézte őt (ekkor Évi még csak négyéves volt), de utána már föléje hajolt és úgy tekintett le rá a plafonról veszedelmes szemeivel. Évi annyira rettegett tőle, hogy nem mert megmukkanni sem. Alvást tettetett. Abban bízott, ha nem figyel a szörnyre, akkor az eltűnik. De a szörnyet nem lehetett becsapni. Én is hallottam Évi zakatoló szívdobogását, miközben szorosan magához szorított.

            Nappal megpróbálta figyelmeztetni az anyukáját, de ő csak legyintett egyet a kezével.

            – Csak képzelődsz, kislányom!

            A szülők sokszor nem figyelnek oda eléggé a gyerekeikre. Nem hisznek nekik. Nem ismerik a szörnyek alapvető természetét: azt, hogy csak éjszaka mutatják meg a valódi küllemüket, nappal pedig álruhát húznak és elvegyülnek a többi ember között. Minden nap legalább egy mellett elsétálsz Te is. Évi szörnye is ilyen volt. Nappal nem jelentett fenyegetést. Éjszaka jött meg az étvágya. Az minden nappal, héttel, évvel egyre növekedett. Annyira, hogy egy idő után nem állt meg az ágy mellett; egy éjszaka be is bújt melléje.

            – Ne beszélj képtelenségeket! – rikoltott rá az anyukája, amikor kilencedik születésnapján beszámolt arról, hogy a szörny belenyúlt a bugyijába.

            Évi rájött, hogy senki nem hisz neki. A szörny elvégre csak este létezett szörnyként. Csak bennem bízhatott, hiszen a szörnyek nem törődnek a játékmackókkal. Évi tizenkét évesen úgy döntött, hogy bebizonyítja a létezését, ezért felnyitotta a hasamat – ennyi áldozatot megért a dolog – és belém rakott egy készüléket (a telefonok már sok mindenhez értenek).

            Amikor a fények kihunyása után szokás szerint megjelent a szörny – szőrösen, éhesen, szuszogva –, már vártuk őt.

            – Hamarosan nagylány leszel, Évike – hörögte, miközben bebújt az ágyba. – Minek neked ez a buta, szakadt játék? Semmi haszna sincs.

            Évike nem válaszolt.

            Én sem szólaltam meg.

            Csak füleltem és vártam…

            … egy játékmackó türelmével.