– Hűha – ez Nóri első reakciója, amikor meglátja a vadonatúj tetkómat a karomon.

Nagy fekete sárkány, szétnyíló szárnyakkal. Szerintem is eléggé menő. Eddig is tudtam, de megerősítette. A csodálkozásától még nagyobb büszkeség tölt el. Megfeszítem a karomat. Erre a szörny még félelmetesebbnek tűnik.

– Megfoghatom? – kérdezi, szinte sóvárogva.

Vigyorgok erre.

Persze.

Bólintok. Mertem remélni, hogy tetszeni fog neki. Először ugyan tartottam attól, hogy sárkány, de hát, végül is ki nem szereti őket? Nem akarom neki bevallani, de miatta csináltam. Ezt a Nórit nagyon kedvelem, holott alig ismerem, mert csak pár napja költöztek ide.

– Fájt?

Megrázom a fejem.

– Egy cseppet sem. Gyorsan meg volt – mondom büszkén.

Ettől piros lesz az arca, a mosolya meg még nagyobb. Játszik az egyik hajtincsével. Van ebben valami szép. Nem tudom, pontosan mi, de még jobban kihúzom magam tőle, mintha egy hőstettet hajtottam volna végre a tetkóval, pedig az nem nagy dolog, elvégre már egy csomó mindenkinek van.

– Te is szeretnél?

– Micsodát?

– Hát tetkót!

Meghökken. Nem tudja, mit mondjon.

– Nem is tudom. Otthon nem szeretik az ilyesmiket.

– Akkor ne mutasd meg!

– Tényleg megcsinálnád nekem?

Büszkén bólogatok.

– Teljesen ingyen – teszem hozzá.

Nóri nem tudja hova nézzen. Még mindig nem tudja, mit tegyen. Végül nem is a szüleire hivatkozik. Egyszerűen nem biztos benne, de én felvilágosítom, hogy a tetoválás már egy teljesen hétköznapi dolog. A családom összes tagjának van, sőt, a faterom szinte az egész testére csináltatott mindenfélét – még az én nevemet is, meg a nővéremét.

– Ha neked is lesz tetkód, lesz egy közös dolog bennünk.

Ettől felcsillan a szeme. Már mutatja is, hogy hova szeretné. Ebből már tutira tudom, hogy bejövök neki. Amúgy ő is nekem, de nem akarom nagy dobra verni, meg eldicsekedni se még.

Felhúzza a szoknyáját. A lábára mutat.

Egész jó ötletnek találom. Ott a szülei tényleg nem fogják észre venni, talán csak este, de akkor már úgy is mindegy.

Közelebb hajolok hozzá. Még a rágó a számban, de abba hagyom a rágását. Mélyen a szemébe nézek, és a legkomolyabb hangon beszélek hozzá.

– Biztosan szeretnéd?

– Igen.

– Innen nincs visszaút.

Kicsit dühös lesz ekkor. Csapkod a kezével. Szerencsére nem csap nagy hisztit, de mások felfigyelnek ránk, és sutyorognak.

– Ne hülyéskedj velem! Nem szeretem az ilyesmit! Csináld, vagy nem hiszem el, hogy ezt is magadnak csináltad!

Ám legyen. Egyébként kicsit tetszik is ez a hang. Nóri akkor is szép, ha mérges.

– Gyere a mosdóba! – biccentek feléje.

– Melyikbe?

– Tök mindegy!

A fiúba megyünk. Kicsit izgul először, de mondtam, mint a villám, meg van. Megnyitom a csapot, majd a zsebembe nyúlok.

– A rágót is akarod?

– Azt nem. Azt megtarthatod.

Kicsomagolom. Elfelejtettem mondani Nórinak, hogy ez nem kívánság műsor, azt kapja, ami a rágóhoz tartozik. Amikor széthajtom a kis papírt, én magam is megdöbbenek.

Ez nem lehet véletlen! A tetkó egy sárga kocsi. Nekem is ez a jelem.

Nóri is tudja ezt, mert újra piros lesz az arca. Felhúzza a szoknyáját ismét, vizet kenek a lábára, majd rárakom a sárga kocsis tetkót. Fura melegség önt el legbelül, a hasamnál. Hűha, lehet, hogy rókáznom kell! De vajon mitől? Nóri kuncog, mert kicsit remegek.

Amikor elkészül, irigy is vagyok rá, olyan szép, de aztán rájövök, rajta sokkal jobban mutat, annak ellenére, hogy nem igazán lányos.

– Köszönöm – mondja Nóri, majd oda hajol hozzám, és megpuszil.

Ekkor jön ki Tomi az egyik kabinból. Hogy nem vettem észre? Mindent végig is hallgathatott, mert kirohan, hogy „két szerelmes pár, mindig együtt jár.” Hamarosan már mindenki ezt énekli odakint, de én Nórira nézek, ő rám, és rájövök, hogy nem érdekel.