– Éhes vagyok – szólalt meg Pamacs karácsony második napján.

Béci egy pillanatra lefagyott a döbbenettől. Nem azért, mert a macska teljesen érhető, emberi szavakat közölt, hanem mert már több mint egy napja tartózkodott a lakásban és eddig néhány panaszos miákoláson kívül semmi egyéb hangot nem adott ki.

Először képzelgésnek hitte a dolgot. A hasa így is csikart a rengeteg édességtől. A keresztanyja egy hatalmas adventi kalendáriumot adott neki. Mivel már beköszöntött a karácsony, ezért az ablakocskák mögött rejtőző csokikat egyszerre falta be.

Pamacs azonban egyenesen rászegezte aranyló, kérlelhetetlen tekintetét, majd dorombolva megnyalta a száját.

– Éhes vagyok – ismételte.

Karácsony tájékán történnek csodák. Erről harsogott a televízió is. Valószínűleg a megeredt cicanyelv is efféle varázslat terméke volt, amit Béci vidám természetességgel kezelt. Nagyot nyújtózkodva felkelt, és kiballagott a konyhába, ahol a szülei még mindig teázgattak, és próbálták túltenni magukat a Mamival történtek miatt.

– Pamacs azt mondta, hogy éhes – közölte velük.

Anya és Apa először rá sem hederített, csak miután megbökte őket.

– Megéhezett az a… Akkor szolgálja ki magát! – legyintett Anya.

Béci tudta, hogy azt akarta mondani: „Helvetin”, de mégsem tette. Elvégre Pamacs volt a legjobb karácsonyi ajándék, amit kapott, bár tudta, nem így tervezték a szülei. Tegnap ilyenkor még álmodni sem remélt arról, hogy egy kiskedvenccel is gazdagabb lesz. Hogyan is történt ez?

Remegve tépte fel a csomagolópapírt a karácsonyfa alatt sorakozó ajándékdobozokról az ünnep első napján. Egy panasza sem lehetett, mert méregdrága játékokat kapott: az Ezeréves Sólymot, velociraptor ketrecet, egy dinoszauruszos befogó kocsi szettet, sőt, egy akkora Godzillát, ami majdnem olyan nagy volt, mint ő. A súlyos műanyag játékot alig bírta megemelni. Ha megnyomta a fején lévő piros gombot, a szörnyek királya recsegve üvöltözött, a szája kéken villogott, utánozva a védjegyévé vált atomsugarat.

Béci annyira boldog volt, hogy önmagáról megfeledkezve össze-vissza ugrált. Anyának kellett leállítania őt.

– Még hátra van a Mamié is! Holnap ideér vele!

– Mit fog hozni?

– Valami meglepetést. Azt mondta, hogy nagyon nehezen csinálta meg, de biztosan szép lesz.

Béci elfintorodott a „csinálta” szó hallatán.

– Minden évben ugyanazt kapom tőle! Nem vagyok már dedós!

Nem akart bőgni, pláne ilyen szép ajándékok után. Mami azonban minden évben csúnya ócskaságot hozott neki. Sosem vette figyelembe, hogy mit szeretne! Godzillát akart tőle is! Miért kell elrontania a karácsonyt? MIÉRT?

Már arra készült, hogy belerúg valamibe, de ekkor kaparászást hallott meg az ablaktól. Valami kopogott odakintről a hóviharban.

Béci picsogását elvágták, letette a dobozt, és izgatottan odaszaladt, mintha a Mikulást akarta volna meglesni. Annál azonban sokkal csodásabb tekintett vissza rá az üveg mögül. A zord hófúvásban sárga szem esdekelt neki, egy puha mancs tapadt az ablakra. Anya és Apa alig jutott szóhoz, csak hebegtek-habogtak, de ő máris az ajtónál termett, és kitárta azt.

Hótól fehér, ázott bundájú vörös macska ugrott be a kavargó viharból, majd sietősen nyalogatni kezdte magát a küszöbön.

Anya tekintete elsötétedett. Fújtatva Béci mellett termett, ki karta hajítani a rideg időbe a szemtelen állatot, azonban a fiú könyörögve átölelte a lábát. Még néhány könnycseppet is sikerült kipréselnie magából.

– Kérlek, kérlek, kérlek, hadd maradjon!

Anya csóválta a fejét.

– Nem engedhetünk be egy állatot! Ki tudja, honnan jött?

– De Anya! Nézd! Olyan magányos!

A macska, mintha sejtette volna, hogy az ő sorsáról döntenek, a farkát felemelve Anya lábához dörgölőzött.

– Rendben, amíg tart a vihar, maradhat.

Szerencsére Apa lágyszívűbbnek bizonyult, bár Béci látta rajta, hogy némileg zavarja, hogy a rengeteg csillogó-villogó játékot, sőt, mellettük valamennyi királyát, Godzillát is hanyagolta a délután során, mert csak a „ki tudja honnan jött” szőrgolyóval volt hajlandó ezek után foglalkozni.

– Elnevezem Pamacsnak – mosolyogta Béci.

A selymes, tömött bunda között mintha maga az állat is vigyorgott volna, közben szúrós, kihívó szemmel méregette Anyát és Apát. Ők finoman győzködték Bécit, hogy a cica nem maradhat náluk. A vihar miatt nem eresztik szélnek, de meg kell majd találni a gazdáját. Túl jó húsban van ahhoz, hogy kóbor macska legyen. Egy másik kisfiúhoz tartozhat, bizonyára az már kibőgte a szemét, amiért elvesztette az ünnepkor a kiskedvencét.

Béci bólogatott, de csak azért, mert tudta, hogy így se, úgy se fog túladni Pamacson, mert már van neve, és hozzá tartozik. Miért nem vigyázott rá jobban az a másik fiú? Ha valaki el merészeli venni tőle, akkor visítani fog, sőt, a földhöz vágja Godzillát is, mert egy karácsonyi ajándékot nem lehet csak úgy visszavenni! Nem lehet! Egyébként is, Pamacs nagyszerűen érezte magát a lakásban, mintha mindig is a része lett volna.

A szülei a régi kályha alátétből rögtönzött macska WC-t csináltak, a műanyag vajkrémes dobozba pedig virslit daraboltak. A cica azonban nem akart se enni, se kakilni, csak nézett fel bájosan rájuk, mintha udvariasan azt akarta volna közölni velük, hogy „köszönöm, de most nem kell”.

Karácsony második napján már Anya is egészen beletörődött az állat jelenlétébe. Egyszer-kétszer ugyan elejtette az „Helvetin” szót, de Béci nem fedezett fel komolyabb ellenszenvet a hangjában.

Délelőtt azonban megérkezett a Mami, aki aztán tényleg nem volt elragadtatva tőle.

Béci a nappaliban játszott „fogdmeget” Pamaccsal, amikor meghallotta Mami csizmájának a dobolását a küszöbön. Mindig felismerte ezt a hangot.

Szerette „messzi Mamit”, aki repülővel utazott hozzájuk, bár az „abonyi Mami” előkelőbb helyet foglalt el a szeretet listáján. „Messzi Mami” nagyon furán beszélt, akárcsak Anya, ha kikelt magából. Béci ismert néhány szót, például azt, hogy „vauva”, „lapsenlapsi”, „kilpi”, „lahja”, de a halandzsa nyelvből általában csak olyan sületlenségeket hallott ki, hogy „sír a borz”, „kajla ló”.

Már azt hitte, hogy idén nem fogja meglátogatni, ugyanis tavaly már a szentestét is náluk töltötte, sőt, elsőként adta oda neki a színes masnival átkötött dobozát – benne a szokásos ajándékával –, de ezúttal a gépe a vihar miatt késett.

 Mami mindig lelkesen üdvözölte, fehér porcelánfogaival mosolygott, viszont most, ahogy felbukkant az előtér folyosójáról, lekókadt a szája. Olyan fakónak tetszett, akár a fal. Kiesett a kezéből a havas szatyor, benne a csomagjával.

Béci megriadt egy pillanatra. Talán tud a hisztijéről? Őszinte volt, hiszen valami menőbb ajándékra számított, ha már az „abonyi Mami” Bosszúállók akciófigurával készült. Aztán feltűnt neki, hogy az asszony nem is rá figyel, hanem a szoba közepére, mert Pamacs ott nyalogatta mancsát teljes királyi pompájában.

Mami szavakat krákogott. „Jóllakott”.

Béci nem értette. Mami halandzsa nyelvén volt.

Aztán valami olyasmi történt, amire végképp nem számított. Mami begurult. Jóformán félrelökte, olyan sebesen sietett be a szobába, és egyenesen Pamacsnak rontott.

– Mami, ne, ne!

Mami azonban teljesen megsüketült. Próbált belerúgni a macskába, aki fülét-farkát behúzva a kanapé alá rohant. Ekkor jelent meg Anya és Apa a háta mögött, akiknek le kellett fogniuk az asszonyt. Mami azonban nem törődött velük, csak azt kiabálta, hogy „jóllakott, jóllakott”, akár valamiféle bűvös karácsonyi éneket, egészen addig, amíg ráncos arca megrándult, a lába pedig összecsuklott alatta. Mami szaporán szuszogott, a mellkasát fogta görcsös ujjaival. Anya remegve letérdelt mellé.

Béci sóbálvánnyá dermedten bámulta azt, ahogy Mamit elvitte a mentő, majd azt követően órákon keresztül vigasztalhatatlanul sírt, mert meg volt győződve arról, hogy ő tehet mindenről. A Mami miatta lett rosszul, mert hisztizett korábban.

Anya és Apa győzködték, hogy nem tehet róla. Mami egész biztosan rendbe jön hamarosan, csak nagyon öreg már. Lehet, megártott neki a repülőút, holott a lelkére kötötték, hogy az ő korában már nem kellene ilyen hosszú utat megtennie.

Végül Béci beletörődött a dologba.

– Mi lesz Mami ajándékával?

Az a karácsonyfa alá került. Anya néhány másodpercig hallgatott, majd csókot lehelt a homlokára. Mosolyogni igyekezett, de fátyolos volt a tekintete.

– Biztos örülne, ha vele bontanád ki, éppúgy, mint minden évben. De ehhez egy kicsit még várnod kell, jó?

– Oké. – Béci nem ejtette ki nehezen a választ, mert úgyis tudta, mi lapul a dobozban. Mami szokásos dolga.

Anya még mondani készült valamit, de megjelent Apa a konyhából a kezében két bögre gőzölgő teával, amit akkor ittak, ha valami komoly gond történt. Megnyugtatta az idegeiket – ahogy vallották.

– Aion – szólt vissza Anya, majd a konyhába sétált.

Ha csak két másodperccel később indul el, ő is meghallotta volna Pamacsot, aki Béci felé fordult:

– Éhes vagyok.

Béci csodálkozva az állatra meredt.

Az megismételte a kijelentést, ezúttal kicsit erélyesebben.

– Éhes vagyok.

– Tessék. – A fiú odatolta a műanyag dobozt a macska elé, de az nem nyúlt a virslihez. Még csak meg sem szagolta az ételt, csak oldalra döntötte a fejét, és meredten nézett rá. Béci látta a tekintetéből, hogy nem érti, mit kellene csinálnia vele. Mivel Anya és Apa csak nemtörődöm módon reagáltak arra a kijelentésre, hogy Pamacs tud beszélni, a fiúnak egyedül kellett gondoskodnia róla. Kitárta a hűtőt, míg a háttérben a szülei a repülőgépekről meg az időeltolódásról beszélgettek, és a bőséges maradékkal próbálta a cica étvágyát csillapítani.

Először csirkét kínált neki. A macskák köztudottan imádják a madarakat, de Pamacsot nem nyűgözte le a felajánlás. Ugyanolyan értetlenül meredt a rántott finomsággal teli dobozra, mint a virslire. Miután a tonhallal sem járt sikerrel, Béci arra gondolt, hogy Pamacs talán vegetáriánus, mint Teodóra néni, ezért salátát és öntetet kapart a tálkájába. A macska orrlyukai ki-be tágultak, ahogy megszaglászta az ételt, még a száját is kinyitotta, mintha úgy is mintát venne a levegőből. Béci azt hitte, sikerrel járt, a macska viszont felnézett rá, a koponyájára csapta a fülét, majd peckesen hátat fordított a vacsorának.

– Nincs több étel a házban, a bolt zárva van, nem tudunk most macskakaját adni! Azt kell enned, amit kapsz!

Pamacs ráhunyorított a kioktatás miatt. Béci látta rajta, hogy nem tetszik neki, és azt várta, hogy újra megszólal, de az állat ezúttal csöndben maradt. A fiú arra gondolt, talán mégiscsak képzelte az egészet.

A macskák nem szoktak beszélni.

 *

– Éhes vagyok. – Béci erre riadt fel éjszaka.

Ahogy felpattant a szemhéja, nem tudott azonnal kiigazodni a félhomályban, nem érezte meg rögtön a mellkasára nehezedő súlyt sem, holott ott gubbasztott rajta görbe háttal, maga mellé tekert farokkal, mint valamiféle egyiptomi dísz.

A szoba árnyai közül Pamacs nézett le rá aranyló szemével, benne pupillája most furcsának tetszett – mintha lobogott volna, akár egy apró, fekete láng. Pontosan rajta ült, nem túlságosan nehezen, de Bécinek mélyebben kellett vennie a levegőt.

A fiú nyelt egyet. Igazából nem emlékezett rá, hol találtak fekhelyet neki, de biztosan nem az ő emeleti szobájában. Az ajtó be volt csukva. Hogyan jöhetett be? Anya és Apa ki fogják dobni a házból, ha rajtakapják, hogy felmászott az ágyra. Le akarta teremteni Pamacsot, amiért engedély nélkül bejött, de a szavak a torkán akadtak.

A macska egy tapodtat sem mozdult, csak bámulta őt… Mióta is? Már vagy másfélperce nézett vele farkasszemet pislogás nélkül.

Pamacs nagyon karcsúnak látszódott az ablakon beszűrődő utcai lámpafényben, amely szőrös körtévé dagasztotta az árnyékát a falon, a tetején hegyes szarvszerű füllel. Vethet egyáltalán ekkora árnyékot egy macska? Mégsem emiatt volt igazán különös. Most tűnt fel neki, ahogy apró, fekete orra alig pár centiméterre szimatolt az arcától, hogy miért van olyan fura a kinézete az állatnak.

Pamacsnak egyáltalán nem voltak bajuszai. Egyetlen szál sem.

Béci próbált felülni, de nem tudott. Egy pillanatra lélegezni is elfelejtett, mert a nyomás erősödött a testén, mintha a macska csak most nehezedett volna rá a teljes súlyával – vagy varázsütésre meghízott? Az utóbbinak nem látta semmi értelmét.

– Éhes vagyok – szólalt meg Pamacs, miközben pupillája még jobban kitágult, akár a Hold. Ahogy kiejtette mély, doromboló hangon ezt a két szót, megnyalta érdes nyelvével a száját, amelyből nyál csorgott a takaróra.

Béci csak most értette meg azt, amit a tudata mélyén valahol már a kezdettől fogva sejtett: azt, hogy Pamacs valóban nagyon jó húsban van, de nem az egyszerű macskakonzerv vagy virslik miatt.

Béci szíve hevesen kalapált, a pizsamája ragacsos lett az izzadságtól. Pamacs még közelebb hajolt hozzá.

Biztos csak álmodom! – próbálta győzködni magát, de az állat nem illant el, sőt, még nehezebbé vált, mialatt szimatolt az állánál. Béci biztos volt abban, hogy megharapja, de a macska újra megemelkedett. Mosolyogni látszott.

Édeskés szag csapta meg a fiú orrát.

Ki akart nyúlni a takaró alól, hogy lelökje magáról a macskát, de Pamacs nyújtózkodott egyet, majd ráfeküdt, hatalmas mancsával szinte az ágyhoz szegezve őt.

Béci riadtan vette észre, hogy már nem a macska fekszik rajta, hanem ő fekszik a macska alatt. Ahogy megfeszítette magát, valamelyest ki tudott csúszni alóla, de az ágynemű még mindig béklyóban tartotta. Az ágy megreccsent alattuk, mintha megremegett volna az egész szoba, de nem földrengéstől. Pamacs okozta, aki…

(Béci szeme elkerekedett.)

…akkorára hízott, mit ő. A fiú minden egyes szívdobbanásával egyre nőtt és nőtt – először olyan hatalmassá, mint egy tigris, majd végül nagyobb lett, mint egy ló.

Béci megdermedt. Két irdatlan, sütőlapátméretű mancs fogta közre, akár egy csapdába esett kisegeret. Ahogy a száj morgásra nyílt, az édeskés pára meglobogtatta a fiú haját.

– Éhes vagyok – lehelte rá.

Béci maga sem tudta, miért nem hunyta le a szemét. Talán bízott abban, ha erősen koncentrál, el tudja tüntetni a lidércnyomást. A karácsony a csodák ideje. Csakhogy a csodák borzalmasak is lehetnek.

A szörnyeteg vicsorgó fogsorában meglátta a saját tükörképét, és látta Mami falfehér arcát is, ahogy kántálva azt üvölti, hogy „jóllakott, jóllakott”.

Béci belenézett a szájába. Mintha sírást hallott volna kiszűrődni az agyarak közül. Talán elevenen felfalt gyerekek pityeregtek az állat gyomra mélyén, vagy maga a macska adta ki ezt a rémisztő hangot?

A szörnyeteg hirtelen megemelkedett. Béci már-már azt hitte, valamiért megkegyelmez neki, azonban az egyik mancs megbökte jobbról. Béci oldalra gurult. A takaró felhasadt a karmoktól.

Sikítani akart, de semmiféle hang nem jött ki a torkán. A mancs utána balról csapta meg. Olyan volt, mint amikor a ragyás képű osztálytársa testnevelésórán hozzá vágta a kidobós játékban a labdát – a levegő kiszaladt belőle. Ha a vastag takaró nincs, talán felvágja a bőrét is.

Nem értette először, mi történik, de utána felrémlett előtte a szomszéd macska, amely tavaly nyáron egy törött szárnyú madárfiókával játszott az udvarukon. Alighanem most ő volt ez a fióka.

Talán finomabb az étel, ha előtte megpuhítják.

A szörnymacska állkapcsából elégedett vicsorgás hömpölygött ki, ahogy Béci magatehetetlenül hempergett a mancsa között. Meg fogja ragadni a fejénél fogva is – a fiú tudta. Ha megunja a boxolását, akkor összeroppantja a csontjait.

Ahogy az állat ismét meglökte, Béci megfeszítette minden izmát, és a takarót magával sodorva legurult az ágyról, majd alá kúszott. Felhorzsolta a könyökét az eséskor, de nem törődött vele. Az ágyneműből zihálva csúszott minél beljebb a porcicák közé, a biztonságba, miközben a feje felett recsegett-ropogott az ágy. Hallotta, ahogy a lény lehajol, belemélyeszti az agyarait a takaróba, a mancsaival a padlón dobolva tépi, mintha őt cincálná.

Aztán a tombolás egyszercsak abbamaradt.

Mit csinál a macska? Hová lett? Elment? Megunta? Ezt Béci maga sem hitte.

A fájdalom szirénaként hasított az agyába. Maga mögé pillantott. A macska utána nyúlt.

Béci sikoltozott, ahogy újra belemélyedtek a karmok a lábszárába. Remegve kúszott beljebb, mialatt a mancs dobolt a parkettán.

Ahogy ismét hátrafordult, meglátta a bundatenger mellett az ajtót. Lehetetlenül távolinak tűnt, mégis, meg kellett próbálnia. Kimászott az ágy másik végén.

Hiába kelt fel. Az óriásmacska föléje magasodott, és elállta az útját. Hegyes füle a plafont verdeste, a pofáján ravasz fintor görbült, miközben kiöltötte a nyelvét.

Most, hogy már nem védte semmi, Béci még csupaszabbnak érezte magát. Ahogy megremegett, a nadrágján pisi folyt végig, annak a szúrós szaga terjedt a levegőben. Talán a lénynek tetszett, vagy ellenkezőleg, undorodott tőle, nem tudta megítélni, de ez semmin sem változtatott. A macska éhes volt. Nem számított neki, mennyire mocskos.

Béci próbált hátrálni, de csak a falat tapogatták ki az ujjai. Sosem volt még ilyen kicsi a szobája. Ahogy próbált valamiféle menekülőutat kitapintani, rádöbbent, hogy nincs is egyedül. Megérezte a műanyagot az ujjperceivel. Hát persze, vele volt Godzilla, a szörnyek királya. Ott tornyosult eddig is, vagy valamiféle csoda folytán termett ott, hogy segítsen rajta?

A lény nyújtotta feléje a mancsát, amikor megnyomta a játékon a piros gombot. A szoba félhomálya kék fénnyel és zenélő sárkányüvöltéssel telt meg.

A macska felborzolta a bundáját, kettőt hátrébb lépett.

Ez elég volt Bécinek.

Az ajtóhoz rohant.

Kitárta azt, ám a nagy igyekezetében eltaknyolt.

Sebes lett az álla, ahogy négykézláb elterült a padlón. Megragadta a lámpát, hogy ne szédelegjen tovább. Ekkor döbbent rá, hogy nem a padlót csapkodja, hanem a plafont. A dereka körül melegséget érzett, amely úgy áztatta át a ruháját, akár néhány másodperccel ezelőtt a pisije, édeskés szaggal töltve meg az orrát, a száját. A levegőben rúgkapált, méghozzá a macska szájában. Béci kisállatként vinnyogott. Az ujjai belemélyedtek a drótszerű szőrbe, csomókat tépett ki, de a macska nem eresztette el, hörögve rázta, akár egy rongybabát, miközben nyállal kevert vérpettyekkel szórta tele a falakat.

Bécit álmosság járta át. Semmi mást nem akart, csakhogy véget érjen ez az éjszaka. Lehet, ő reagálja túl, és nem is olyan szörnyű ez az egész. A macska elevenen eszi meg – mert éhes. Ez csak természetes. Ha hagyja magát, talán felkel ebből a valószínűtlen rémálomból.

A teste azonban tovább hadakozott. Ahogy rúgkapált, a durva bunda között ráakadt valami puhára.

Belenyúlt a szembe.

A macska ettől visítva eleresztette. Béci a földre zuhant.

Maga sem tudta, hogyan sikerült felállnia. Először azt hitte, visszarántja a hatalmas mancs, újra a dereka köré záródik az óriási állkapocs, hogy kettéharapja. De már kint volt a szobájából, és üvöltözve – ANYA, ANYA, APA, SEGÍTSETEK! – nyitott be a szomszédos szobába. Legalábbis azt hitte, üvöltözik, de csak nyöszörögni tudott a légszomjtól.

 A szülei hálója sokkal nagyobb volt, mint az övé, de most, ahogy benézett, mintha összezsugorodott volna. A franciaágy üresen állt, le sem volt terítve a lepedő.

– Anya, apa… – Az ajtófélfába kapaszkodott.

Magára nézett. Lyukaktól és szakadásoktól foltos, fekete színű volt a pizsamája. A sötét pöttyök úgy jelölték a szobájából az útját, akár a morzsák Jancsi és Juliska meséjében.

– Anya… Apa… – suttogta folyamatosan.

Senki sem felelt.

Csak a macska.

Béci a lépcsőhöz tántorgott. Bukdácsolva szedte lefelé a fokokat. Mintha egy hegyről mászott volna le.

A nappaliba bicegett, ahol a karácsonyfa fakón magasodott. A félhomályban inkább tűnt csonthalomnak.

A szülei talán le sem feküdtek. Amikor utoljára látta őket, még mindig teázgattak, de most a konyha is halott volt. Rádöbbent a szörnyű, nyilvánvaló igazságra, arra, hogy a macska bizonyára velük kezdte, felfalta őket szőröstül-bőröstül, és őt hagyta a legvégére, a legfinomabbat.

Nem volt sok ideje ezen gondolkozni, mert hallotta, ahogy nyikorog a lépcső.

Béci feje felett himbálózott a lámpa, a plafonon repedés szaladt végig.

Jött lefelé az emeletről a szörnymacska. A lépteitől remegett az egész ház.

Néhány másodperc múlva már a nappali ajtajában szimatolta ráncolódó orrával a fekete foltokat. Ahogy felnyalta azokat, rászegezte reflektorként égő, sárga szemét. A parketta súrlódott az érdes nyelvtől.

A lény utána kiegyenesedett.

Most még hatalmasabbnak tűnt. A füle és lengedező farka elhajlott a mennyezeten. Béci nem tudta, hogyan férhet el egyáltalán a szobában.

Volt valamiféle iszonyattal kevert gyönyörűség abban, ahogy lenézett rá, a kisegérre mindenféle megvetés nélkül. A pofája megnyúlt, ahogy kivillantotta konyhakésméretű agyarait. A fiú csodálkozott, lehet-e ilyen széles, fülig érő mosolya egy állatnak.

Nem akart tovább menekülni. Túlságosan fáradt volt a hajszához. Mi értelme lett volna?

A halál küszöbén mit bánhat meg egy gyerek? Talán azt, hogy sosem mosott fogat ebéd után? Azt, hogy fekete pontot szerzett nyelvtanból? Azt, hogy csúnyán beszélt Anyával? Azt, hogy hisztizett karácsonykor? Azt, hogy…

…félredobta  Mami ajándékát, amit szívvel-lélekkel készített el neki minden ünnepkor?

Béci lehajolt a fához, ahol még mindig ott gubbasztott a vörös masnis dobozka.

Ahogy kibontotta a csomagot, a könnyeivel küzdött. Egy pillanatra ki is hagyott egy dobbanást a szíve, mert amit eddig oly ócskának talált, most a legszebb ajándékként lapult a gyűrött újságpapírdarabok között.

Felrémlett előtte a tavalyi szenteste. Az ágyon ült, amikor a Mami melléje hajolt, kezében egy kis dobozzal. Azt aranyszínű masnival kötötte át. Mami nagyon izgatott volt, noszogatta, hogy bontsa ki, miközben ő mosolygást próbált erőltetni magára, mert sejtette, hogy mivel készült az ünnepekre. Az ajándékdobozokban mindig ugyanaz rejtőzött.

– Tämä mekko suojaa Jólakötturinnta – mondta szigorúan a Mama, majd csókot adott az arcára.

Ahogy tavaly, tavaly előtt, és azelőtt, immár nyolcadik éve, a doboz most is egy gondosan varrt pamut ingecskét rejtett, rajta egy mintával. Kissé ügyetlen, pontatlan volt a figura, de felismerte: egy dínó fej, amely kék lángokat prüszkült.

Béci felvette a ruhát.

A puha anyag úgy feszült szakadt, véres pizsamáján, mint egy második bőr.

A macska odahajolt hozzá, betöltötte az egész látóterét.

Béci érezte a halál édeskés szagát, amikor kitárult a hatalmas állkapocs és vérgőzös párát lehelt rá.

Két doromboló szót hallott.

– Szép ruha.

Majd valahol a valóság illékony repedésén át Anya léptei közeledtek feléje.

ÉBREDJ!

Mielőtt visszatértek volna a házba a fények, eltüntetve a fekete foltokat a testéről, Béci látta, ahogy a Jólakötturinn[1] lenyomja a bejárati ajtó kilincsét, majd bársonytalpú léptekkel, csillagköddé válva kisétált a szitáló havazásba.

[1] A Jólakötturinn az izlandi folklór gyermekevő óriásmacskája. Azokat falja fel, akik karácsonykor nem kaptak új ruhát.