Már kisgyermek korom óta arról álmodtam, hogy megmentem a világot és legyőzöm a szegénységet. A szüleim is megrögzött idealisták voltak. Ezt a küldetéstudatot plántálták belém.

            – Különleges lány vagy, Miranda. Mindened meg van ahhoz, hogy segíteni tudj másokon! A nagyapád is a harmadik világ elesetteinek adakozott. Ez a családunk sorsa! – prédikálták, én pedig igyekeztem eleget tenni az elvárásaiknak.

            Kíméletlenül törtem előre, végeztem el az iskolákat, szereztem meg a doktori fokozatokat azért, hogy büszkék lehessenek rám. Persze nem csak efféle hiú ábrándok vezéreltek. Tudniillik, valóban szerettem volna segíteni, és hittem abban, képes vagyok rá. Sajnáltam a szegényeket, de nem engedtem, hogy teljesen megbéklyózzanak az érzéseim. Az unokahúgom például szociális munkásnak tanult, de egyszer önkéntesként részt vett egy Down-napon és annyira elborzasztotta a sérült gyermekek látványa, hogy félbehagyta az egyetemet, majd más szakma felé fordult. Valójában tisztelem érte, mert őszintén felvállalta aggályait.

            – A gyakorlat megrázóbb az elméletnél – jelentette ki. Annyira sajnálta azokat a furcsa szemű, kicsi orrú, elálló fülű gyermekeket, hogy nem tudott volna mellettük dolgozni. Belefulladt volna a szánakozásba, ami lehetetlenné teszi a felelősségteljes, objektív döntéshozatalt.

            Kislányként én is haza akartam vinni minden kóbor állatot, a szüleim azonban felvilágosítottak, hogy ez nem kifizetődő. Nem tudok befogadni minden hontalan lényt, de tehetek értük, ezért sokszor kimentem a menhelyekre a szabadidőmben kitisztítani a kenneleket. Az első kutyámat, Samet onnan fogadtam örökbe, majd magam fizettem a zsebpénzemből az ivartalanítását, hogy ne hagyjon a világra még több árva, szenvedő samecskét.

            Ez a tudattalan, ösztönös felelőtlenség nem csupán az állati reprodukcióban érhető tetten. Sajnos ugyanez a helyzet az emberekkel is. Ez a szegénység legfőbb oka.

            Nem tagadom, amikor húsz évesen először utaztam Indiába még a 90-es évek végén, szabályszerűen a földbe döngölt a látvány. Az utazási irodák általában a színes-szagos látványosságokat tolják az emberek arcába, és a prospektusokon a Tádzs Mahal, a Khadzsuráhó, a Száncsi buddhista emlékek és a konáraki naptemplom virít egzotikus pompájával. A turistáknak literszámra készítik a csáj nevű sűrű teát, az útápam pedig elmaradhatatlan gasztronómiai rituálé az újoncoknak a karikkal és bádzsikkal együtt. India Gandhi és a bengáli tigris szubkontinense. Ahány utazási iroda, annyi jelző. A prospektusok csupán azt nem említik, hogy ez a világ második legnépesebb országa.

            Bár a fejlett országokban a születési és halálozási ráta napjainkban egyensúlyba került, az olyan fejlődő helyeken, mint India, még mindig népességrobbanás zajlik, amely elkerülhetetlenül együtt jár a szenvedéssel, a tehetősebbek és nélkülözők közti szakadék mélyülésével. A kulturális és természeti értékei mellett valódi, húsbavágó problémákkal küzd az ország: a szegénységgel és az analfabétizmussal. Minél több az ember, annál nagyobb az éhínség.

            Számos nyomornegyedben jártam a világon. Láttam a dél-afrikai Sowetot, az egyiptomi Qaravát és Rio de Janeiro gettóit is. Ezeket a helyeket többször is felmértem.

            Utazásaim alkalmával Indiának is a sötétebb oldalával szerettem volna megismerkedni. Noha némely tényfeltáró riport, dokumentumfilm bemutatja azt az embertelen nyomort, ami itt uralkodik, egyetlen mozgóképes snitt és fotósorozat sem ér fel a hús-vér valósággal.

            Már a Mumbai Cshatrapati Sívádzsi pályaudvar is megtéveszti az embereket. Ide érkeztem meg én is. Ez a gyönyörű, egyben viktoriánus és neogótikus épület fogadja a turistákat égbe törő tornyaival, hegyes boltíveivel, akár egy palota. A gyanútlan bámészkodó fejében meg sem fordul, hogy ugyanez a város – ezzel a monumentális Világörökséggel – rejti Dharavit, a nyomornegyedet is.

            Lelakott épületek, illetve épületszerűségek állnak szöges ellentétben az ezerablakú felhőkarcolókkal. Dharavit mintha egy teljesen más világ lenne. Alig vannak benne színek, szemétből és emberből viszont rengeteggel rendelkezik. Egy talpalatnyi hely sincs, mert a legkisebb négyzetméteren is fekszik egy koldus – éhesen, vagy holtan, ez nem számít, mert az emberi élet értéke itt fabatkát sem ér. Mindenki a saját túlélésével foglalkozik, így a fekália közt lihegő félholtak és csonttá aszalódott tetemek látványa olyan természetes, akár egy útszélen hagyott madárdög. Azt hihetik, öreg, ráncos képű aggastyánokról van szó, de leginkább gyerekeket láttam a lépcsők alatt kuporogni. Még az elsőnél felébredt bennem az anyai ösztön, hogy magamhoz veszem a kis árvát – akár gyermekkorom utcára kidobott kóbor állatai esetében –, azonban minden sarokban találtam másik tíz éhező, beesett arcú és felfújt gyomrú csöppséget, akik számára egy földre szállt istenség lehettem.

            Letaglózott az is, hogy a néhány játszadozó, meztelen fiatal számára ez az embertelenség teljesen mindennapi. Viháncolva élik rövidke életüket addig, amíg – az undorító mendemondák szerint – be nem gyűjtik őket az éjszaka garázdálkodó szexuális ragadozók, hogy kiélhessék rajtuk beteges hajlamaikat. Nem számít néhány eltűnt gyermek, megcsonkított kis test.      

            Voltak, akik ropogtattak valamit a szájukban, aminek emberi fogyasztásra való alkalmasságában kételkedtem, de az üres gyomor sok mindent befogad. Én öklendeztem, amikor megláttam, hogy egy hét év körüli kisfiú döglött patkányt csócsál egy álló vonat alatt. Akár a cukorkát, úgy szopogatta a szőrös, oszlásnak indult testet. Megbabonázva figyeltem, ahogy küzdött vele. Észrevettem, hogy az egyik kezén csupán négy ujj van. Sokat gondolkodtam az okáról. Születési rendellenesség? Az éhségében saját maga rágta le?

            Ezen a ponton mérhetetlen csalódottság fogott el. Ha tehettem, kisebb-nagyobb összegekkel mindig adakoztam alapítványoknak, amik az indiai szegénység elleni küzdelmet festették zászlajukra. Megfordult a fejemben, hogy hova tűnt igazából a pénzem.

            A szörnyű városnézés után napokig rémálmaim voltak. Újra láttam magam előtt a kisfiút, ahogy majszolta a patkányt. A fantáziámban az állat élt. A gyermek gyomrában összeállt, és kirágta magát a lapockái közt.

            Az élmény arra késztetett, hogy az útról hazatérve még keményebben dolgozzak. Nem vállaltam gyermeket, mert nekem már volt – a képzeletemben sokmilliónyi, akiken segíteni akartam, így minden időmet a munkának szenteltem. Ez végül a házasságom rovására ment. Nem bántam, mert sokkal fontosabb feladatokat láttam el. Szüntelenül kutattam, konferenciákra jártam. Ahogy most is, egyikről ingáztam a másikra. Újra itt voltam, Mumbaiban.

            Megannyi indiai utamból tanulva, húsz év után már sokkal felkészültebben látogattam meg Dharavit, amit az Oscar eső sem tudott megtisztítani (ez inspirálta az álszent Gettómilliomost). Miután a film felkeltette néhány majomképű amerikai figyelmét, egy-két utazási iroda pénzszagot érzett meg a zsebeikből. A jóhoz és gazdagsághoz hozzászokott turistáknak valami újat kellett mutatni, miután ráuntak Humájun császár delhi síremlékére. Az utazási irodák kiötölték, hogy ezúttal a szegénységet állítják reflektorfénybe.

            Egy ötfős csoporttal indultunk útnak. A „nyomor menet” célja az volt, hogy bejárjuk Dhavari legmocskosabb részeit. A lakosok mint az állatok pózoltak nekünk. Egyetlen szabályt kellett csak betartanunk: nem fotózhattunk. Nem a képek publicitása miatt, hanem mert egy fényképezőgéppel felvértezett, gazdagnak ítélt turista könnyű, kirabolható prédának tűnhet olyan embereknek, akiknek valóban semmi vesztenivalójuk sincs.

            Az idegenvezetőnk törte az angolt. A mondandójába némi hindi is belevegyült. Nem igazán figyeltem rá, mert sokadik utam alkalmával már mindent tudtam Dharaviról, ahol megállt az idő. Ugyanazok a szemétből összetákolt hajlékok meredtek vissza rám, csak más tulajdonosokkal. Semmi nem változott – mértem fel a helyet.

            Amikor végeztünk a túrával, és a másik négy ember távozott, a túravezető, egy sovány arcú, bajszos fiú felém fordult.

            – Nem először van.

            Kérdően néztem rá, mire szuvas fogaival szégyenlősen elmosolyodott.

            – Akkor kisfiú voltam. Már vezetek én is. Main tumhen dekha tha. Csak akkor még a haj hosszú.

            Nem beszélem jól a hindit, de megértettem a mondandóját. Már látott korábban is. Vajon melyik utazásom alkalmával?

            – Igen, ez így van, kedves…

            – Zila. Magát csak úgy emlegettük, Sevti.

            Fehér rózsát jelent. Ez egyszerre megtisztelt és meglepett. Nem tartom magam szép nőnek. Átlagos vagyok, egyszerű ruhákban járok. Bár a jelenlegi szürke öltözékem is valószínűleg többe kerül, mint szegény Zila egész évi bére.

            – Szeret ide jönni? – kérdezte a fiú.

            – Nem igazán. De csak így segíthet az ember. Eredetileg egy konferenciára jöttem felszólalni.

            Ekkor észrevettem, hogy Zila mögé egy kislány osont. Öt évesnek látszott. Maszatos, pirospozsgás arcával rám meredt.

            – A kishúga? – kérdeztem, mire a fiatal férfi újra elmosolyodott.

            – A lányom. Seeta.

            – Üdvözöllek, Seeta – guggoltam le a gyermekhez.

            Vajon mennyi fizetséget kaphat ez a fiatal fiú? Meg tudja etetni a lányát? Már az utazási irodának kifizettem egy tekintélyes összeget a „nyomor menetért” cserébe, de úgy döntöttem, idegenvezetőmnek is jár a jutalom. 10 ezer rúpiát nyomtam a kezébe. Zila szeme elkerekedett. Azt hittem, örülni fog, de helyette zavarba jött.

            – Köszön, de nem fogadhat el.

            – Miért nem, hiszen megérdemli?

            – Krpaya, ez túl sok.

            Nem, a 10 ezer rúpiát nem tartottam soknak, de Zila riadtan megcsóválta a fejét.

            – Ez sok pénz itt. Mások ölnek érte. Magának se kéne ennyit itt hoznia.

            Végül megértettem a férfi félelmét. Visszavettem a pénzt. Ennek ellenére szerettem volna valamivel megajándékozni. Az ötlet hirtelen jött. A táskámba nyúltam és elővettem egy üveg Coca-Colát, amit a kislány olyan ámulattal figyelt, mintha egy aranyserleget tartottam volna a kezemben. Odanyújtottam neki.

            Seeta komoly ábrázata most először megváltozott. Apró fogai megcsillantak a mosolyában.

            – Kérem, fogadja el legalább ezt – unszoltam Zilat, akinek könnyek szöktek a szemébe. – Melegen nem olyan jó. Tegyétek egy kicsit a vízbe, hogy kihűljön.

            – Maga valódi Sevti – törölte meg a fiú az arcát.

            Csak most vettem észre, hogy hiányzott az egyik ujja.       

            Miközben a Dharavi sétám után visszatértem a szállásomra, Zilara és a kislányára gondoltam. Egészen biztosan helyesen cselekedtem.

            Egy tengerhez közeli, egy csillagos hotelben, az Oázisban szálltam meg a Shaheed Bhagat Singh Úton. Tömegközlekedéssel körülbelül egy órányira volt a nyomornegyedtől. Sok útitársam a konferencia helyszínéül is szolgáló négy csillagos Kohinoor Continental Hotelben foglalt szobát, amit hatalmas álszentségnek tartottam. Hogyan lehet a szegénységről tárgyalni úszómedencék mellett? Az Oázis tökéletesen megfelelt egy éjszakára is. A zord külső falak ellenére egy meglepően komfortos, tágas szoba fogadott. Leültem a virágmintás takarójú ágyra, összekulcsoltam a kezem. Alaposan fontolóra kellett vennem mindent.

            Dharavi nyomornegyede semmit sem változott. A fiú lehet, hogy patkányhúst darabol a lánya szájába is ma este.

            Magamhoz emeltem a táskámat, benne a konferencia programjával. A találkozó címe gyermetegen lényegre törő volt. Győzzük le a szegénységet! Az én előadásom holnap déltől lett beütemezve a Dharavi nyomornegyed problémájának stratégiája címmel. Ironikusan gondoltam arra, hogy miután befejezem a prezentációm – a mai spontán cselekedetemnek köszönhetően – már nem is lesz aktuális a témám. Egy elmélet semmit sem ér, ha nem ültetik át a gyakorlatba.

            Mindenki csak felületi kezelést akart adni. Én nem. Soha többé nem fognak szenvedni azok a gyerekek, soha többé nem kell patkányhúst enniük! A gondolattól elmosolyodtam.

            Először nem találtam a kitűzőmet, ezért mélyebben a táskámba nyúltam. Ha elvesztem, nem léphetek be a konferencia helyszínére, ahova a világ legnagyobb tudós szaktekintélyeit várják. Szerencsére ott hevert a Coca-Colás üvegek között, rajta a képemmel és a nevemmel: Dr. Miranda Feinberg, szociológus.

            A virológust nem írattam rá.

            A Coca-Colás palackokra pillantottam. Egyszerű, ártalmatlan amerikai dolognak tűntek a reptéren is. Senki nem törődött velük. Kinek fordulna meg a fejében, hogy nem csak üdítő pezseg bennük?

            Csak most döbbentem rá, hogy nem adtam még neki valódi nevet. A H1N10 nem túl eredeti.

            Aztán eszembe jutott Zila, akit a sors sodort újra elém, mire hirtelen megvilágosodtam.

            – Sevti – úgy mormogtam, mint egy imát.

            A dózist eredetileg a konferencia után akartam Dharaviban hagyni, de minél tovább gondolkodtam rajta, annál inkább meggyőzőztem magam arról, jó döntést hoztam, hogy Zilának adtam. Az előadásom után nem sok időm maradt volna erre. Így legalább kényelmesen megebédelhetek.

            A gépem délután 6-kor indul Dél-Afrikába.