– Te voltál mindig az én múzsám, és mindig is az leszel – lehelt csókot a kezemre Edmond, amitől libabőrös lettem. Viszolygással vegyes vonzalom kerített hatalmába, mert annyi álságos év után újra képes volt egy pillanat alatt az ujja köré csavarni. Amikor rám emelte ólomszínű szemét, már tudtam, ismét elkapott, elbűvölt, akár egy ide-oda imbolygó királykobra a védtelen kisegeret; mert az voltam mellette.

Edmond Sanchez hatvan év felett is jóképű férfi maradt, bár kissé meggörnyedt és sántított, mert egy tíz évvel ezelőtti óvatlansága miatt az egyik munkája a lábára esett. Majdnem elveszítette a lábfejét, de kitartott, és befejezte a Gorgó szobrát – de csak azért, hogy utána ripityára törhesse a sétapálcájával együtt. Talán ez a megszállottsága csábított hozzá, de taszított is el később tőle. Edmond Sanchez nem ismert kompromisszumot sem a munkában, sem a szerelemben. Bár már kétlem, hogy valóban szeretett, csak annyira, mint egy műalkotást; hiszen nem győzte hangsúlyozni, milyen tökéletes vagyok, ezt pedig milyen könnyű elveszíteni.

Ha jobban belegondolok, az előbbi múzsa szóban is hallani véltem egyfajta lesajnálást. Harminc felett már megjelentek rajtam az első kéretlen ráncok, amiket kétségbeesetten próbáltam elfedni. Önkéntelenül a szokásosnál is több sminket kentem magamra, majd tudatosult bennem később, hogy ezzel is le akartam nyűgözni őt.

– Mint mindig, most is káprázatosan nézel ki – villant meg a szeme hazug bókja közben.

Éreztem, hogy meleg pír önti el az arcomat.

– Nagyon boldog vagyok, hogy újra együtt dolgozhatunk – folytatta, ezúttal valódi elégedettséggel. A homlokán kisimultak a ráncok. Ebből tudtam, hogy nem játssza meg magát – velem ellentétben, mert minden erőmre szükségem volt, hogy ne tördeljem idegességemben az ujjaim.

A repülőút alatt egyfolytában a saját gyengeségemen gondolkodtam. Még a jelenlegi munkámat is Madridban hagytam, holott egy kiállításra készültem – ráadásul Rupertnek is hazudtam! A válás után másfél évvel találkoztam csak Edmonddal Párizsban és Budapesten két rendezvényen. Semmiféle kötelezettségem nem volt az irányába, mégis, kapva az alkalmon, az első telefonhívására rohantam hozzá, mint egy dilis húszéves tyúk. Miért? Talán nem éreztem magam teljesnek, nem éreztem magam elég jónak, csak az ő fényében? Ki vagyok én Edmond R. Sanchez, a modern művészet egyik legnagyobb kortárs alakja mellett? Ha a saját munkáimról cikkeztek a lapok, valamelyik hasábba egész biztosan odabiggyesztették a következő megjegyzést: Edmond Sanchez harmadik felesége. Egy részem gyűlölte érte, de egy másikat morbid büszkeséggel töltötte el.

A hívását követő nap Madridból New Yorkba repültem, és az utazást se kipihenve, az időeltolódástól szédelegve álltam a Guggenheim Múzeumban, és félelemmel kevert kíváncsisággal fürkésztem egykori férjem ábrázatát, hogy vajon miféle feladatot szán nekem – mintha csak tegnap váltunk volna el.

– Nagyon fontosat. Nem túlzás a kijelentés, hogy ez életem legnagyobb munkája, amellyel végre maradandó nyomot hagyhatok a modern művészetben!

– Valóban?

Edmond gyakran hangoztatta ezt. Mindig az éppen aktuális projektjébe volt szerelmes: Vénuszba, Nauszikába, Lilithbe. Valódi istennők születtek meg a kezei között, de a Gorgó akkora törést hozott az életébe, hogy elfordult a hagyományos remekművektől, és a szürreális művészet felé fordult. Az igazat megvallva nem tetszett a váltása, bár az utóbbi munkái kétségtelenül erőteljesnek bizonyultak.

– Holnap fogom bemutatni ezt az új művet, ami egyben az utolsó is lesz. Utána visszavonulok.

Megdöbbentett a kijelentése.

– Tudják már?

– Még nem publikus.

Talán kicsit jobban sántított, de nem tűnt betegnek. Láthatta rajtam a kétkedést, ezért a kérdésem elé ment.

– Jól vagyok. Szeretném a csúcson abba hagyni.

Edmond arcáról ekkor lelohadt a felsőbbrendű mosoly. Fáradtnak láttam.

– Arra akarsz kérni, hogy konferáljam fel? – kérdeztem tőle.

Megtisztelt volna vele, akár a régi szép időkben. Nagyon sok kiállításán közreműködtem. A művész férj és a művész feleség. Nyíltan mindenki rajongott értünk, de tudtam, hogy a nagy korkülönbség éket ver közénk. Lesajnáltak. A fülembe jutott, hogy az állítólagos barátaink azzal vádoltak, hogy Edmondhoz a hatalmas vagyona és befolyása miatt mentem hozzá. Elismerem, hogy ő indította be a festői karrieremet, amiért örökké hálás leszek neki, mert egyetlen csettintésére galériák, új ajtók nyíltak meg előttem, de valóban szerettem. Be kell ismernem, egy részem még most is. Igazából ezért hagytam ott Madridot. Edmond az ellentmondásos kapcsolatunk és viharosan véget érő házasságunk ellenére még mindig fontos volt a számomra.

Fehér márvány folyosón sétáltunk egymás mellett. Ahogy Edmond szó nélkül méregette a kiállított tárgyakat, mintha visszarepültem volna az időben. Megannyi különbözőségünk ellenére a művészetben tökéletes harmónia és egyetértés uralkodott közöttünk. Szinte hallottam a gondolatait, ahogy méltatott vagy becsmérelt egy-egy alkotást, bár az igazán velős, negatív kritikái mögött valójában elismerés és leplezett, fájdalmas irigység bújt meg. A múzeum Beth egy időszaki kiállításának adott otthont, bemutatva legnagyobb munkáit.

A terem elején az In Bocca Al Lupo fogadott minket, amely a morbidsága ellenére teljesen lenyűgözött. Nem láttam még élőben ezt a szobrot. A körülbelül két méter magas, szürke farkas négy lába egy-egy posztamensen állt, miközben szürkés teste görcsösen meggörnyedt a rózsaszín hányástól, amit további nyolc méterre lövelt ki a szájából mindenféle spirális alakzatban tapogatókorongszerű formákkal tarkítva, mintha egy rémséges, poliplény csápjai lettek volna – esetleg kiokádott belek? Akaratlanul is Carpenter Dologja jutott az eszembe. Aztán, ahogy közelebb léptem, jobban szemügyre vettem, hogy a bélszerű “hányás” valójában ruhaanyagokból állt fodrokkal, csipkékkel, pillangókkal, virágmintákkal, tollakkal, a nyálat pedig apró gyöngysorok alkották. Micsoda kettősség! Micsoda viszolygó szépség! Íme a válasz, lehet valami egyszerre csúfságos és gyönyörű! Edmondot ugyanúgy magával ragadta a kompozíció, de hatásvadász jelzővel illette.

Beth az állati formákat kedvelte leginkább (főképp a nyulakat, farkasokat, bárányokat), velük testesítve meg társadalmunk legzsigeribb, ösztönös érzelmeit, problémáit. A fodrokat okádó farkas az émelyítő, fojtogató álszent, rózsaszín kedvességet jelképezte, míg a mellette álló két kétlábon ágaskodó, egymással csókkal összeolvadó bakkecske meredező, emberi fallosszal a szexuális szabadság egyértelmű metaforája volt. The White Hind sokkal jobban felzaklatott az első szobornál. A szarvastehén egy posztamensre támaszkodott mellső lábával. Fejét aprón lefelé hajtotta, és természetellenes nyugalommal meredt a padló irányába, holott hat nyílvessző állt ki a testéből, faráról pedig hatalmas, csipkés menyasszonyi uszály hullott alá, beborítva a padlót. Mintha magamat láttam volna. Az én testemből is nyilak álltak ki, mégis tökéletes nyugalommal sétáltam annak az embernek az oldalán, aki nem csupán elindította, hanem meg is bélyegezte a karrieremet.

– Beth is eljön a műved leleplezésére? – törtem meg a csendet.

– Nem küldtem neki meghívót. Ő sem nekem, pedig tudhatta, hogy az Államokban vagyok.

– Mikor nyitották meg ezt a kiállítást?

– Két hete.

– Oh.

Csak ennyit tudtam kinyögni. Oh. Szörnyen ostobának éreztem magam, amit megerősített Edmond lesajnáló, felhúzott szemöldöke. Vajon mit várhatott, mit mondjak? A múzeum részéről tapintatlanság volt, hogy Edmond legújabb szobrának a leleplezését Beth Cavener kiállításának megnyitója után két hétre időzítették. A volt férjem mindig is hangoztatta, hogy ezek az intézmények, bármennyire is a művészet érintetlen szentélyének hirdetik magukat, valójában elkorcsosult piaci kofák, amik a kereslet és kínálat alapján a sikert csak pénzben mérik, holott az igazi érték megfizethetetlen, és minden kapitalista eszme felett áll – mégis, valamennyien rájuk szorulunk.

Mit várt a Guggenheim? Edmond Sanchez és Beth Cavener ugyanazok falak között? Én jó kapcsolatot ápoltam Beth-tel, amit Edmondról nem mondhattam el. Persze, hogy nem küldött meghívót a rivális művésznek. Valószínűleg frusztrálta volna, ha a riporterek megtalálják Beth-t is a kérdéseikkel. Lehet, hogy a hiúsága miatt lezáratja az igazgatósággal ezt a termet holnap, nehogy csorbuljon a saját dicsfénye Beth nyilvánvaló zsenialitása mellett. (Talán ezért vett feleségül annak idején. Nem kellett tartania attól, hogy túlnövök rajta.)

Edmond meredten állt, és egy kígyószerű szobrot bámult. Szívta a fogát. Akkor csinálta ezt, amikor várt valamit. A saját lábába harapó, aranygyűrűs vörös róka után döbbentem rá, hogy én még a Guggenheimnál is nagyobb arcátlanságot követtem el, mert egy idegen kiállításában gyönyörködöm, ezzel szemben a New Yorkba való utazásom indokát még meg sem csodáltam.

– Hol van a műved? Láthatnám?

Milyen alkotást vártam? Edmond a szobrokkal mindig is az érzelmeket akarta formákba önteni. Régen a szépségnek egyszerű domborulatokat rajzolt Vénusszal, a romlottságot Lilith képére formálta, de a balesete után a Gorgó ripityára tört darabjai váltak a fájdalmainak legtökéletesebb megtestesüléseivé. Ezt követően halmozta az újabb és újabb szürrealista szobrokat. Vaginát és falloszt keresztezett, a mérge kifejezésére tüskés hollókat formált, az ártatlanság elvesztésének leképezéséhez pedig egy csecsemő kezébe csörgő helyett csörgőkígyót adott. A legutolsó szobra egy olyan meztelen női alak volt, akinek a füle, szeme, szája helyén vagina nőtt, de még a mellkasa közepén és a tenyerein is. Legalább annyian elpártoltak tőle az új munkái miatt, mint ahány új követőt szerzett velük.

Ha nem történik meg az a baleset… Azt mondta, soha nem kínozta semmilyen komolyabb betegség még gyerekkorában sem. Megvetette a cigarettát, alkoholt mértékkel fogyasztott. A lábtörése döbbentette rá a halandóságára.

– Az emberi test olyan törékeny, akár egy porcelán, azzal a különbséggel, hogy semmilyen enyv nem képes makulátlanul eltüntetni a töréseket, ha egyszer elejtik – jelentette ki, amikor egy deformált, repedezett arcot leplezett le előttem. Ekkor megkérdezte, hogy milyen művésznek tartom őt.

– A legnagyobbnak – válaszoltam.

– Ezt csak kedvességből mondod. – Olyan szemet meresztett rám, amilyet soha többé nem láttam tőle. Kétségbeesett és zavart volt. – Szerinted emlékezni fognak rám?

– Miért fontos ez?

– Kinek nem fontos?

Orvos családból származott. Az apja szerint nem lehet megélni a művészetből. Hatalmasat tévedett. Edmond többször azt nyilatkozta, hogy a Laokoón-csoport miatt lett szobrász. Több munkájának az ihletője szintén a mitológia volt.

– Ha az elevenségről van szó, mindenki a Mózesról papol, de szerintem a Laokoón ragadja meg leginkább az élet valódi esszenciáját.

– Miért?

– Mert egy haldoklónál nincs elevenebb. Mert csak akkor kapaszkodsz igazából az életbe, amikor már tudod, hamarosan véget ér, amikor rádöbbensz, hogy nincs tovább. Akkor fogtam fel a dolgok súlyát, amikor a kórházban ordítoztam; nem a fájdalom miatt, hanem mert rádöbbentem, hogy ha az a szobor pár milliméterrel arrébb dől el, nem csak a lábamat töri ripityára, hanem kiloccsantja az agyam is!

A vallomása megrendített. Sajnáltam, de még inkább tiszteltem utána. Gyenge volt, de akkor tűnt a legemberibbnek. Nem a művész szerepében tetszelgett, hanem a férjemként viselkedett. Ennek az esetlenségnek most a nyomát se láttam rajta. Edmond lassan felém fordult. Talán bosszús is volt, amiért csak az imént érdeklődtem az ő munkájáról.

– Feltételezem, hallottál Banksy akciójáról – kulcsolta össze a kezét.

Persze hogy hallottam róla. Ki nem? A sajtó is nagyon felkapta az esetet. A legutóbbi képe, a Lány léggömbbel az aukciója során megsemmisítette önmagát. Banksy a keretbe egy aprítógépet rejtett, ami a kalapács leütésekor működésbe lépett, majd apró csíkokra szabdalta a képét. Banksy a nem mindennapi eseménnyel a művészet múlandóságára hívta fel a figyelmet, egyes berkek pedig művészettörténeti mérföldkőnek aposztrofálták a trollkodását, ráadásul a Lány léggömbbel értéke ezzel a sokszorosára nőtt.

– Mi a véleményed róla? – mosolyodott el Edmond.

– Ügyes. Egy kicsit bosszant is, hogy nekem nem jutott az eszembe.

– Engem is – bólintott elismerően. – De a következő művemmel lepipálom. Ott van a bejáratnál.

Követtem visszafelé. Semmit nem értettem, mert amikor az épületbe léptem, semmit sem láttam, csak egy nagy, de egyszerű, téglalap alakú, tömör faemelvényt.

– Azt akarom, hogy mindenki ezt lássa meg először, amikor belép.

Beth kiállítására utalt ezzel. Ahogy a teremből kiérve megpillantottam a tágas fogadóterem közepén elhelyezkedő emelvényt, először az fordult meg a fejemben, hogy Edmond igencsak lecsupaszíthatta a művészetet, ha ebből kiállítási tárgyat csinált. Aztán rádöbbentem, hogy talán az emelvényen áll vagy fekszik valami, ami eddig láthatatlan volt a felkészületlen szemem előtt. Üveg? Egy papírvékony szobor? Egy nagyítóval látható miniatűr?

Minden oldalról megszemléltem a tárgyat, de semmi különleges dolgot nem fedeztem fel rajta. Edmondot szórakoztathatta az értetlenségem, mert csak percek múlva fedte fel a kártyáit.

– Hiába próbálsz bámulni olyat, ami még nincs is ott.

– Ne bolondozz. Mire készülsz?

Edmond olyan büszkén beszélt, mintha a spanyolviaszt találta volna föl.

– A kiállítási tárgy még nem fogadta el a felkérésemet.

Teljesen ledermedtem. Tudtam, mi fog következni. Könnyedén nemet mondhattam volna, hiszen már nem kötött hozzá semmilyen papír, mégsem tudtam eldönteni, hogy az idegesség vagy öröm miatt szédülök-e meg, amikor a tekintete összefonódott az enyémmel, miközben gyengéden megérintette a vállam.

– Mindig is te voltál a múzsám. Arra kérlek, hogy legyél az utoljára. Azt szeretném, ha te lennél az eleven kiállítási tárgyam.

Annyira hevesen dobogott a szívem, hogy teljesen elkábultam. A vér újra az arcomba tódult, a mondata végét nem is értettem tisztán. Az arca komoly és szigorú maradt, igazolva, hogy egyáltalán nem tréfál. Várta a választ, de én hosszú másodpercekig egy mukkot sem tudtam szólni, mert keserű epe buggyant fel a torkomba. Mindenre számítottam, csak erre nem. Ruperttel néhány hónapja ismerkedtem meg, az összeköltözést fontolgattuk. Már a puszta New York-i utammal kockáztattam a közös jövőnket. Nem tudtam eldönteni, mitől félek a legjobban: a volt férjem haraggal átitatott csalódottságától, vagy az esetleges jövendőbelim kirohanásától. Végül annak ellenére, hogy alaposabban megrágtam volna a döntést, az ajkam önkéntelen kérdésre nyílt Edmond égető pillantásától.

– Ugye, nem kell meztelennek lennem?

– Természetesen nem. Miket gondolsz?

– Miért pont én? Miért nem…

– Mert tökéletes vagy – vágott a szavamba. Ezúttal semmilyen kétértelmű gúnyt nem hallottam a hangjában. Választhatott volna egy fiatalabb lányt, mégis egy középkorú nő mellett döntött. Házasságunk során többször modellkedtem a szobraihoz, de ez most egy új, bizarr feladatnak tűnt.

Eszembe jutott, hogy hasonló akció már történt a közel múltban, pont itt, New Yorkban, a MoMa-ban. Egy hollywoodi színésznő (nem jutott eszembe a neve, holott Oscar-díjjal is kitüntették), nyolc óráig feküdt egy üvegdobozban Cornelia Parker tárgyaként, Londonban pedig maga a művész állította ki saját magát. Lehetetlennek találtam, hogy pont Edmond ne tudna ezekről az akciókról, mégis, olyan izgatottan magyarázott nekem, mintha a sosem kifogyó festékes készletet találta volna fel, mintha igent mondtam volna, holott egy szóval sem állítottam ezt, bár ahogy teltek a percek, egyre távolabb kerültem a kibúvótól, a meneküléstől, mert elkapott, igen, elkapott, és nem eresztett a gondolat, hogy a Guggenheim legújabb eleven műalkotása lehetek.

– Egy emelőgéppel fogjuk rád ereszteni a két méter hosszú, és egy méter magas üvegdobozt, miközben az emelvényen fekszel. Az üveg három centiméter vastagságú, vagyis tökéletesen védelmet nyújt a látogatók ellen.

– Nem túl kicsi…

– Fel tudsz ülni, de akár végig is alhatod az egész hercehurcát – vágott ismét a szavamba. – Csak három óráig kell benne feküdnöd. Utána vége az egésznek.

Még mindig kételkedtem a dologban, de leginkább magamban, hogy alkalmas lehetek-e a feladatra. Annyi szép, fiatal lány jár-kel New York utcáin. Pillanatokon belül talált volna nálam sokkal dekoratívabb alanyt, aki valóban kellemes látvány a szemnek.

A keze ismét – vagy még mindig – a vállamat szorította. Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Tudtam, ha Edmond holnap kiállít, Rupert még aznap este szembesülni fog vele a világhálón, és ha nem is szakít velem, de biztosan szóvá teszi, nem azért, mert a volt férjemhez rohantam, hanem mert hazudtam neki. Minden oka meg lenne a gyanakvásra, a konspirációra. Ennek ellenére még mindig nem utasítottam vissza Edmondot.

– Tudom, hogy nem voltam jó hozzád, de mást nem tudnék elképzelni erre a feladatra. Ez egy soha vissza nem térő alkalom, hogy mi ketten valami maradandót alkothassunk, és rendesen lezárhassuk a múltunkat.

– Már elváltunk.

– Igen. Borzalmasan viselkedtem veled, amit a mai napig szörnyen bánok. Annyi mindent elvettem tőled, de most törleszteni szeretnék. Azt akarom, hogy megismerjék a te nevedet is. Azt akarom, hogy örökké emlékezzenek rád. Azt akarom, hogy soha ne felejtsék el az arcodat. Te nem egy kiállítási tárgy leszel, hanem egy fogalom, amit nem csak ismerni, hanem tanítani fognak – simított le egy könnycseppet a szemem alatt, mert menthetetlenül elérzékenyültem. Hatévnyi házasságunk alatt még soha nem beszélt ilyen tiszta kedvességgel hozzám. Utána megölelt, én pedig visszaöleltem, és magamba szívtam izzadsággal kevert dezodorjának az illatát.

Elfeledtem Rupertet. Parázsló bizsergés futott végig a hátamon. Nagyon kívántam őt, de rajta nem éreztem a vágyat. Sokkal makulátlanabbnak hatott, mint én. Egy igazi, nagybetűs MŰVÉSZ volt, aki mindenféle testi öröm felett állt, túl élete delén, olyan mély bölcsességet sugározva magából, ami jobban melegített bármely kályhánál. Lesújtott a kicsinyes egóm. Edmond elhagyását életem egyik legnagyobb baklövésének éreztem most.

Teljes mértékű odaadása jeleként a Four Seasons hotelben foglalt szállát, ami a város egyik legszebb ötcsillagos szállodája. Amikor elfoglaltam a szobámat, hogy kipihenjem a nap fáradalmait, hűtött pezsgő és ötven szál rózsa fogadott, mellettük egy köszönöm felirattal

Mindvégig tudta, hogy képtelen leszek visszautasítani őt.

Miközben a könnyeimmel küszködve az ágyra omlottam, azon zakatolt az agyam, hogy vagy őrölten mázlista, vagy őrülten bolond vagyok.

Nagyon nyugtalanul aludtam. Beth kiállítási tárgyáról álmodtam, de nem a porcelán farkas állt a posztamenseken, hanem én, négykézláb, miközben a torkomat dagasztotta a rózsaszín hányás, ami hosszú métereken elnyúlva tört elő belőlem, nem fodros ruhákkal, hanem valódi, kavargó, takonyállagú, bélszerű polipkarokkal. Verejtékben fürödve riadtam fel a lidércnyomásból. Nem mertem visszaaludni. Ruperten és a neki adható lehetséges válaszokon töprengtem. Miért görcsölök rajta? Valóban akarom őt? Elszégyelltem magam, mert túl kellett volna lennem Edmondon, mégsem tudtam megszabadulni tőle, holott én kezdeményeztem a válást.

Reggel, a megnyitóra készülődve elfedtem magamon a kialvatlanság karikáit. Egyszerű, kényelmes ruhát vettem fel Edmond tanácsára.

Amikor megérkeztem a taxival az esemény előtt fél órával, már nagy tömeg gyűlt a Guggenheim előtt. Legalább háromszáz ember várakozott a leleplezésre, miközben folyamatosan érkeztek a látogatók. Megrémültem. Vajon hányan fognak sarkon fordulni, amikor szembesülnek azzal, hogy a nagy Edmond Sanchez legújabb „kiállítási tárgya” nem egy fogakkal csipkézett vagina szobor, hanem saját, ráncosodó, harmadik felesége. Hogy fogják befolyásolni a saját, madridi kiállításomat a gúnyolódó, negatív kritikák? Lehet, hogy ezzel az akcióval megpecsételi az egész karrieremet? Üres galériák maradnak utánam?

Amikor beléptem az oldalsó bejáraton, a tekintetem kétségbeesetten Edmondot kereste. Le akartam fújni az egészet! Ostobán viselkedtem! Elvakított a gőg! Nem fontoltam meg eléggé a dolgot, nem láttam át a helyzet súlyát! Te jó ég, a volt férjem teljes „harci” díszben, fekete szmokingban éppen Richard Armstronggal, az igazgatóval beszélgetett, amikor remegő lábakon eléje léptem.

– Nem csinálom meg!

Edmond jókedve minden átmenet nélkül lelohadt. Richard Armstrong nem kevésbé gondterhelt ábrázattal szintén felém fordult, és aggódva igazgatta nyakkendőjét, miközben kopasz fején izzadtság gyöngyözött.

– Mi a baj, drágám?

Edmond olyan hangsúllyal ejtette ki a szavakat, mintha még a férjem lenne. Majdnem kioktattam, hogy fejezze ezt be, de helyette Rupert nevét böktem ki.

– Az meg ki?

– A párom.

– Te? Neked van… Nem hallottam róla…

Nem sűrűn jött zavarba, de most hebegni-habogni kezdett. Talán féltékenység miatt? A bizonytalanságát meglovagolva ki akartam lépni ebből az ostoba egyezségből, de egy szempillantás alatt visszavette magához a gyeplőt. Megragadta a karomat, és elrángatott az igazgató mellől, holott abban reménykedtem, hogy az a visszakozásomat látva az oldalamra áll. Elvégre senkit sem kényszeríthetnek erre! Senkitől se várhatják el, hogy…

– Megint itt akarsz hagyni? – sziszegte a volt férjem.

– Eressz el, ez fáj – téptem ki magam a szorításából.

Edmond rájött, hogy ostobaságot csinált, ezért bocsánatkérőn lehajtotta a fejét.

– Ne haragudj, de hihetetlenül ideges vagyok. Nagyon sok múlik most rajtad. Ez létfontosságú…

– Neked. Nekem nem.

– Igen. Nem véletlenül választottalak ki téged. Fontos vagy a számomra.

A földbe gyökerezett a lábam. Ezt sose mondta ki nyíltan. Teljesen elkábultam a meglepettségtől. Közelebb lépett hozzám, és a fülembe suttogott.

– Sajnálja tőled?

– Rupert? Dehogy! Nem is tud róla.

– Akkor ne engedd, hogy befolyásoljon! Ne engedd, hogy elvegye tőled ezt az érdemet!

– Nem vagyok biztos benne, hogy akarom ezt az egészet. Nem vagyok alkalmas rá. Nem vagyok elég jó.

A volt férjem behunyta a szemét. Sóhajtott egyet. Amikor rám nézett, szomorúnak láttam. Könyörögni akar? Oh, Istenem, az sokkal megalázóbb lett volna bármi másnál, de szerencsére nyugodt és megfontolt maradt.

– Milyen művésznek gondolsz?

– A legnagyobbnak.

– Ha komolyan ezt gondolod, akkor az emelvényre fekszel. Engedd, hogy mások is azt lássák, amit én látok. Gyönyörű vagy! Egy igazi múzsa. Szerinted rosszul látom? Szerinted tévedek?

Elnémultam. Edmond megölelt, majd csókot lehelt a homlokomra.

– Hadd fejezzem ezt be, és soha többé semmit sem fogok kérni tőled. Örökké békén hagylak.

A szemem sarkában láttam, ahogy Richard Armstrong az óráját nézve toporog. Várja, hogy véget érjen ez a kellemetlen közjáték.

Mosolyogva letöröltem egy könnycseppet az arcomról.

– Rendben. Csak engedd, hogy kicsit rendbe szedjem magam. Elmegyek a mosdóba. Hosszú lesz három órán keresztül nyugton maradni.

A volt férjem bólintott.

– Egy igazi angyal vagy.

A mosdóba rohantam. Buta, buta hülye tyúk – szidtam magam. Amikor végeztem, akkor szembesültem, hogy nem vagyok egyedül, mert Beth Cavener nézett velem farkasszemet a tükörben, aki épp barna haját igazgatta. Megdöbbenten üdvözöltem.

– Nem számítottam arra, hogy te is eljössz.

– Nem sok kedvem volt, de nem tehettem mást. A férjed személyesen hívott meg. Nagy illetlenség lett volna visszautasítanom.

Mielőtt újabb zavaros kérdésekbe bonyolódtunk volna, visszatértem Edmondhoz. Elégedetten mosolygott. Én nem tudtam viszonozni azt. A karomat fogta, miközben az emelvényhez vezetett, majd felsegített.

– Hazudtál – meredtem rá.

A mosoly az arcára fagyott. Valami keresztül futott a tekintetén, mintha magyarázkodni akart volna, de végül csak annyit bökött ki:

– Hamarosan mindent megértesz.

Szótlanul lefeküdtem, bár leírhatatlan feszültség lett úrrá rajtam. Megfeledkeztem egy nagyon lényeges dologról. Mi is a kiállított tárgy neve?

Mi a NEVEM? MI AZ A FOGALOM? Milyen szóval illettél?

Oldalra akartam gurulni, hogy meglessem a táblát, de elkéstem vele.

Amikor meghallottam az emelőgép hangját, inkább behunytam a szemem. Próbáltam egyenletesen venni a levegőt. Vajon ugyanezt érezte Hófehérke, amikor a törpék az üvegkoporsóba tették? Visszafelé számoltam. Csupán három óra, és vége is van, három óra, és repülhetek vissza Madridba a saját életemhez, minél messzebbre Edmond Sancheztől.

Mire kinyitottam a szemem, már körül zárt az üvegdoboz, és sok száz néma emberrel telt meg a terem, mindenki rám meredt, ki csodálkozó, ki gondolkodó, ki felháborodott arccal, valaki kuncogni látszott. Richard Armstrong beszélt, nem értettem, hogy pontosan miről. Az üveg nem eresztette át tisztán a hangokat. Csak azt tudtam kivenni az öblösségből, hogy „formabontó”, „megismételhetetlen”, „zseniális”.

Nyugodtságot erőszakoltam magamra. Oldalra könyököltem. Próbáltam kitalálni, mi járhat ezeknek az embereknek a fejében. Minek látnak? Embernek? Egy darab húsnak? Egy műtárgynak? Tényleg egy fogalom lennék? Valami, amit tanítani fognak?

Az igazgató nagyon hosszan beszélt, talán húsz percig is. Edmond türelmesen oldalt állt, és várta a méltató litánia befejezését. Amikor Armstrong odébb lépett, teret engedve a riportereknek, a vakuk villanása után elfordultam, de mögöttem is csodálkozó embertömeg állt. Őszintén megrémített az ábrázatuk, valaki mohón rátapasztotta a kezét az üvegre. Éhes szörnyetegek. Az igazán ijesztőnek azt találtam, hogy a hasonlat cseppet sem tűnt túlzónak. Ilyennek láthatja egy állatkerti vad is az embereket.

A hátamra feküdtem. Abba a gondolatba kapaszkodtam, hogy az üveg elég vastag. Nem bánthatnak. Nem érhetnek hozzám.

Mennyi időt is kell még kibírnom?

A gondolat annyira aggasztott, hogy a kezemmel és a lábammal megtapogattam az illesztéseket. Megkönnyebbülten könyveltem el, hogy sehol egy rés, nem férhetnek hozzám, üvegkalitkám teljesen tömör és zárt, mert egyetlen lyuk sincs rajta.

Felpattant a szemhéjam.

Újabb vaku villant.

Az üvegre tapasztottam a kezem, láttam Edmondot, háttal állt nekem, interjút adott.

Dörömböltem.

Valaki pusmogott a tömegben.

– Olyan élethű.

Valaki el is ájult utána.

De Edmond nyugodt maradt, mert nem zökkenthették ki a riporterek előtt.

Én sem, pedig dörömböltem.

Dörömböltem.

Dörömböltem.

Beth Cavener különös állatszobrai a következő oldalon megtekinthetőek: https://www.followtheblackrabbit.com/