Életemben nem izgultam annyira, mint amikor először meglátogattam őt. Pedig határozottan jól néztem ki. Halványan kopaszodott a fejtetőm, amit a hátrafésült, szórványosan őszülő hajjal tökéletesen el tudtam takarni, a szemüveg pedig – mások szavai szerint – tökéletes, már-már angolos eleganciát kölcsönzött nekem. Azzal nyugtattam magam, hogy nem fog számítani a kinézetem; csak az, amit adni fogok neki. Az öltöny nem volt túl praktikus a harminc fokban, de ki akartam magam csípni az alkalomra. A kelleténél korábban érkeztem meg a panellakásához. Az ajtón túlról is kiszűrődött, hogy még az előző kuncsafttal foglalkozik, amitől kivert a víz. Az ingem a bőrömhöz tapadt, a nyakkendőmet meg kellett lazítanom, mert úgy kezdett fojtogatni, mint egy akasztófakötél.

            Alig negyed óra múlva kinyílt a bejárati ajtó és egy nálam is idősebb, sörhasú férfi lépett át a küszöbén. Amikor rám meredt, elmosolyodott. Két kezemen meg tudtam számolni a fogait.

            – Ne aggódj, nagyon türelmes a kezdőkkel! – veregette meg barátilag a vállam, amitől önkéntelenül összerezzentem.

            Mély levegőt vettem, majd kifújtam. Szinte ezzel egy időben még jobban kitárult az ajtó, mintha az én kipárolgott idegességem mozgatta volna, felfedve őt, akit eddig csak fényképekről ismertem. Azok nem hazudtak. Nem retusálta őket. Valóban gyönyörű huszonéves volt, bájos arccal, igéző, játékos szemmel. Fürdőköpenyt viselt, hogy eltakarja meztelen testét. Egy pillanatra inamba szállt a bátorságom. Majdnem hátat fordítottam, ám megragadta a nyakkendőmet és behúzott a szobába.

            – Ne menekülj, gyere beljebb! Már vártalak! – búgott a hangja.

            A lakása egyszerű, de komfortos volt. Az ágyhoz lépett, gyorsan lepedőt cserélt, majd elterült rajta, miközben hívogatóan rám meredt.

            – Halljam, mit szeretnél? – lazította meg a fürdőköpenyt.

            A látványtól a homlokomon végigbucskázott egy izzadságcsepp. A torkom kiszáradt, nagyokat nyeltem, mire meg tudtam szólalni. Láttam rajta, hogy szórakoztatja őt az esetlenségem, a félelmem.

            – Azt olvastam, hogy igazán… különleges dolgokat is kínálsz – nyögtem ki végül.

            – Hah, pont rólad nem gondolnám, hogy az ilyesmikre izgulsz. Mit szeretnél? Szado-mazot? Szerepjátékot? – harapott az ajkába. – Figyelmeztetlek, hogy az anál dupla annyiba kerül! – állt fel egy macska fürgeségével, majd egész közel lépett hozzám. Az orrunk szinte összeért, éreztem a belőle áradó ondóval kevert parfüm keverékét.

            – Mi lenne, ha előtte beszélgetnénk…

            – Nézd, Szivi – tett egy lépést hátra. – Ha a pszichológust keresel, az két sarokkal arrébb rendel. Ha akarod, akkor…

            – Van pénzem! – nyúltam az öltönyömbe és előkaptam egy borítékot.
Azonnal elvette. Amikor kinyitotta, elkerekedett a szeme. Nem kezdte el számolgatni, de láttam, hogy meglepődik. Életében nem láthatott egyben ennyi pénzt. Pontosan fél millió forint volt.

            – Rendben, Szivi. Miről beszélgessünk? – váltott hangnemet. Újra lágy hangon dúdolt nekem.

            – Rólad. Mesélj magadról, kérlek.

            Ezen is hüledezett. Valószínűleg nem sokan kérték ezt tőle. Leült az ágyra, én melléje. Azonnal megeredt a nyelve. Ez is egy feladat volt, amit pénzben mért. Az összeg nagyságától függően egészen intim részleteket is megosztott velem. Talán élvezte is, hogy megnyílhatott végre valakinek. A kérdésemre azt is elmesélte, miért kezdte el űzni ezt a „szakmát”. Balett táncos akart lenni. Mindene meg volt hozzá. Karcsúság, ruganyos test, páratlan ritmus érzék, de a színház világa kegyetlen, és bizonyos körökbe csak egyéb szolgáltatások révén jut be az ember. Egyszer egy baleset miatt eltört a lába, távoznia kellett, a lakbér kifizetésre várt, más lehetősége pedig nem maradt.

            – Nem mész vissza a színházba?

            – De igen. Szeretnék. De még nem állok készen. Némelyik pózzal még mindig gondban vagyok – mosolygott rám gyönyörű fogsorával. – Na és, veled mi a helyzet? Ennyi pénzzel szabad lábon igazán kérhetnél többet is egy butácska kis sztorinál.

            – Kérhetek?

            – Persze! Bátran!

            Megembereltem magam, de alig hittem el, hogy az óhajom végül elhagyta a szám.

            – Szeress!

            – Kívánságod számomra parancs! – nyúlt a sliccem után, de megragadtam a kezét.

            – Nem úgy értem. Mondd ki! Mondd ki azt, hogy „szeretlek”.

            Hátrább húzódott. Még mindig mosolygott, de a tekintete zavart volt. Nem tudta, mit akarok ezzel. Ennél sokkal perverzebb dolgokat is kérhettek tőle előttem. Mindenféle dologban hazudhatott. Hazudott az ápoltságról, a jó szexről, a partnerei adottságairól, de ilyenben még nem, ezért tétován formázta az ártatlan, egyszerű, de hamis szavacskát mindenféle mögöttes tartalom nélkül.

            – Szeretlek.

            Egy percig haboztam, de utána folytattam a kérdezést.

            – Mennyire szeretsz?

            – Nagyon – válaszolta színtelenül.

            – A… azt mondtad, hogy benne vagy… a… hogyishívják… szerepjátékban is.

            – Igen! – Ez a szó már őszintén felizgatta. Olyan területre értünk, amit ő is ismert.

            – Ez hogy szokott menni? El is hiszed a szerepet, amiben benne vagy?

            – Persze, hiszen ez is egyfajta színház, amit komolyan kell venni.

            – Játszhatunk?

            – Ha szeretnéd, igen.

            – Játszhatjuk azt is, hogy valójában nem is játszunk?

            – Ez most nagyon hülye kérés – kacagott fel. – De rendben van, benne vagyok! Csak mert olyan aranyos és jófej vagy!

            – Jófejnek tartasz?

            – Becsületszavamra! – tette a kezét a szívéhez. – Te vagy a legkedvesebb és legfurább kuncsaftom egész eddigi életemben.

            A szeme szikrázott. Ezúttal nem hazudott. Tényleg komolyan gondolta. Jófejnek tart. Ez bátorságot öntött belém.

            – Szóval, amit most mondani fogok, a játék kedvéért, ami csak a nevében játék, elismétled majd?

            – Igen!

            Egy pillanatra kihagyott a szívem. Megfogtam a kezét, amitől meglepődött. Először közeledtem most én feléje. Összeráncoltam a homlokom. A cserepes ajkam kissé összeragadt, amitől a hangom remegett, de így is érthetően ki tudtam ejteni a mondandóm.

            – Ismételd meg újra: szeretlek.

            – Szeretlek!

            – Szeretlek, apa!

            – Szeretlek, apa – fagyott a mosoly az arcára.

            – Szeretlek, és megbocsátom azt, hogy eddig nem kerestél. De most már itt vagy, és ennek örülök.

            Vártam, hogy megismételje.

            De nem tette meg. 

            Csak meredt rám mosolygó szájjal, könnybe lábadt szemmel.

            – Takarodj – suttogta végül.

            – Kicsim, én…

            – Takarodj! – pattant fel az ágyról, majd hozzám vágta a borítékot.