Robbie-nak azonnal leesett halálának megmásíthatatlan ténye; csak azt nem tudta zavarában, hová is került.

A végzete kegyes volt; hirtelen és gyorsan történt. Nem érzett fájdalmat. Alig eszmélt fel, már túl is esett rajta, akár egy tűszúráson az orvosi rendelőben.

 A Volkswagenjének csapódó kamion reflektora egy alagút végén lévő fénycsóvává vált. Egyik pillanatban a lába még a féket taposta, a következőben már olyan hideget érzett a talpa alatt, mintha márványkőn állna, az alagút pedig egy hosszú, matt fehér folyosóvá alakult, amelynek a mennyezetét csillagfényű lámpák pettyezték – a végén egyetlen, hatalmas ajtóval, felette pedig egy képernyővel.

Teljesen összezavarodott. A haldoklók felkészülnek a halálra, de őt olyan hirtelen ragadta ki a sors, egészen pontosan a kamion kereke az életből, hogy nem rettegést, csak mérhetetlen csalódottságot érzett. Először az futott át az agyán: szólnia kellene a nejének, késni fog. Végül, amikor teljesen tudatosult benne, hogy véget ért a dal, elcsodálkozott helyzetének abszurd, fennköltség nélküli egyszerűségén. Az ember fejében él egy előzetes kép a Túlvilágról. Robbie egy nagy aranykaput képzelt el a felhőkből kinőve, előtte egy szakállas úrral, ehhez képest a folyosó egy szinte teljesen üres váróra emlékeztette, amelynek a közepén egy öltönyös, negyvenes éveiben járó férfi állt cigarettával a kezében.

            Robbie zavartan odasétált az alakhoz.

            – Mi ez a hely?

            – Pontosan az, amire gondol. Egy váró – mondta ridegen az idegen.

            – Mire várunk?

            – A nagybetűs Ítéletre.

            Az idegen halántéka ősz volt, de az arca meglepően sima, szinte teljesen ránctalan. A tömény cigarettafüst ellenére nem hallatszódott a hangján semmiféle karcosság. Tisztán és nyugodtan beszélt.

            Robbie tudta a választ, mégis fel kellett tennie a kérdést.

            – Meghaltam?

            – Mint mindenki.

            Csak egy fél pillanatig tartott a kétségbeesése. A halált el kell fogadni, nincs más választás. A következő lépést viszont sokkal kényesebbnek találta. A cigarettázó férfi láthatta rajta, feszélyezve érzi magát, ezért megtörte a kettejük közt feszülő csendet.

– Hazudnék, ha azt mondanám, a halál nem olyan, mint a sorban állás. De tény, hogy egy kicsit várakoznia kell. Hogyan történt meg?

           Robbie röviden elmesélte a tragédiáját. A munkahelyéről tartott hazafelé. Nagyon fáradt volt. Nem lett volna szabad a volán mögé ülnie, de megtette. Elbóbiskolhatott vezetés közben. Az utolsó emléke a kamion fénye és a féktelen dudaszó, amellyel az figyelmeztetni próbálta, hogy áttért a másik sávba. Olyan természetességgel festette le a halála körülményeit, mintha csak egy fogat húzott volna ki – bár a halál az egyik legtermészetesebb dolog.

Az idegen összeráncolta a homlokát.

        – Nem mondanám, hogy egyedi, de ritka eset. Az autóbaleseteknél általában azonnal elhunynak az emberek.

            – Akkor most… a klinikai halál állapotában vagyok?

            – Mondhatjuk úgy is. Ezért kell egy kicsit várnia – mutatott a nagy ajtó felett álló, jelenleg üres kijelzőre. – Dohányzik? – Odanyújtott neki egy dobozt.

– Nem. Nem élek ilyennel – válaszolta esetlenül Robbie. Az öltönyös fogsora szinte világított, ahogy szélesebbre húzta a mosolyát.

– Itt már úgyis mindegy, nem?

            – Mert ez már a Mennyország?

            – Nem, nem, barátocskám. Majd ezután dől el, hova kerül. Úgy tűnik, dönteni kell arról, mi legyen a sorsa. Menny vagy Pokol.

            – Azt a rohadt… – fojtotta el a káromkodását, de az öltönyös férfi hetykén megrándította a vállát.

            – Nyugalom, már úgyis mindegy. Különben is, néhány csúnya szóért még senkit sem küldtek le a Pokolba.

            Robbie elnémult. Össze kellett szednie minden bátorságát, hogy kérdezzen, bár az öltönyös tekintetéből úgy tűnt, mintha az olvasna a fejében.

            – Maga Szent Péter?

            – Egy fenét! – nevette el magát a férfi, sűrű füstfelhőt pöfékelve, mintha a puszta lélegzete árasztotta volna azt. – Bár meg kell hagyni, Isten jól felvitte a dolgát. Quintus Poncius Pilátus vagyok, de szólíthat egyszerűen Pilátusnak is.

            Robbie-nak beletelt pár másodpercbe, mire leesett neki, kivel is beszél. Máshogy képzelte el. Legalább egy babérkoszorúval a fején a történelemkönyvek képei vagy a filmek ábrázolásai alapján.

A férfi apró, gödröcskés mosollyal legyintett egyet.

            – Ez a ruha kényelmesebb, mint a tóga. Nem gondolja? A nyelv miatt pedig ne aggódjon. Idefenn ugyanazt beszéljük.

            – Szóval maga tényleg az a Pilátus? A római helytartó?

            – Személyesen, barátom – tárta ki a kezét.

            – Aki megölte Jézust?

            Pilátus mosolya ekkor lelohadt. Megvakarta a szabad kezével a halántékát. Robbie akkor megfigyelte, hogy az ujjaiban a csikk égett ugyan, de nem fogyott el, és hamut sem szórt a földre.

            – Nem öltem meg. Ő akarta azt a halált.

            – De maga mondta ki az ítéletet.

            – Ja – szívott mélyen a cigarettába, majd egy hosszú füstfelhő után sandán Robbie szemébe nézett. – Súlyos dolognak hangzik megölni „Isten egyetlen fiát”, ugye? A Pokolba küldene érte. – Hosszan farkasszemet néztek. Robbie fürkészte a férfi arcát. Megbánást keresett, de semmit nem talált, csak közönyt. Inkább csendben maradt, de Pilátus újra megtörte a szótlanságot. – A némaság egyetértés.

            Nem akart állást foglalni. Ki ő, hogy ítéletet mondjon egy teljhatalmú provinciai helytartó fölött, akinek a nevét az ükunokái is ismerni fogják? Bölcsebbnek találta, ha nem kezdeményez teológiai vitákat, de Pilátus nem szerethette a csendet, mert higgadt hangon folytatta a beszélgetést.

            – Mit gondol, ha nem ítélem mártírhalálra Jézust, aki megváltja a kereszten az emberiséget, megszületik a keresztény vallás? Valójában ezzel a bűnnel hajtottam Isten malmát. Miattam született meg a kereszténység, ami a mai napig vigaszt nyújt az emberek millióinak. Erre az ítélőszék azt vetette a szememre, hogy az évszázadok során pont a kereszténység zászlaja alatt haltak olyan sokan durva halált a háborúkban, szenvedtek máglyahalált és a többi és a többi…

            – Az éremnek két oldala van.

            – Jó meglátás! Ezért vagyok még mindig a purgatóriumban. Az én Ítéletem kétezer éve késik.

            – Ennyire fontos a kereszténység?

            Robbie nem járt templomba. Nem imádkozott, a Karácsonyt és a Húsvétot pedig utálta. Vajon ez rossz pont? Pilátus viszont megcsóválta a fejét.

            – Nem maga a vallás a fontos. Mindegyik vallásnak igaza van, de egyiknek sincs. A hit az igazán fontos, meg az, amit tesz. Az a fontos, ahogyan él.

            Nem tudott erre mit mondani. Úgy érezte, nem követett el semmit, amiért ne kerülhetett volna automatikusan a Mennyországba. Pilátus újra megneszelhette az érzéseit, mert kíváncsian oldalra döntötte a fejét egy olyan kérdéssel, amelynek a válaszát már nyilvánvalóan előre tudta.

            – Mi volt a hivatása?

            – Fogorvos.

            – Szép szakma. Sok embert megszabadíthatott a fájdalomtól, gondolom. Ráadásul sok embernek is okozhatott fájdalmat. Így már minden világos.

            Robbie elszégyellte magát. Sokszor spórolt az érzéstelenítővel, ez tény és való, de nem tartotta elvetemült bűnözőnek magát, amiért olyan súlyos büntetést érdemelne, hogy az örökkévalóságig a lángok martalékává váljon. Sokszor hazudott a feleségének, meg is ütötte, de azt puszta féltésből és szeretetből tette.

            – Hogy lehet szeretetből megütni valakit? – hunyorogta kíváncsian Pilátus.

            Ekkor döbbent rá Robbie, a férfi valóban olvashat benne, mert nem mondta ki hangosan ezeket a szavakat. Néhány pillanattal ezelőtt még azt gondolta, semmi oka a vezeklésre, de most hirtelen annyi emlék ostorozta meg az elméjét a múlt hibáiról, hogy meg is görnyedt – ez lenne a bűnök súlya?

            – Milyen? – tette fel riadtan a kérdést.

            – A Pokol? Ha akarja, megnézhetjük – mutatott a sötét képernyő irányába. – Én nap, mint nap megteszem. Igyekszem lépést tartani az odalenti történésekkel. Melyik része érdekli? A legrosszabb vagy a kevésbé rossz?

            Robbie néma maradt, mire Pilátus egy távirányítóért nyúlt, ami egy asztalon hevert.

            – Akkor nézzünk bele ide és oda is.

            Robbie lángokat várt. Ördögöket, démonokat. Nem sokat tévedett. Olyan borzalmak tárultak eléje, amelyek meghaladták a képzeletét. Vörös fény világította meg az arcát, mert a képernyőn hatalmas erdőtűz gyulladt ki, amelynek csóvái úgy tűntek, a Mennyekig nyúlnak. Mindent beborított a halál. Pilátus csatornát váltott, amely fokozta a horrort. Az élő adás egy kikötött nőt közvetített, véráztatta kötelekkel, aki egy sötét szobában ült, amelynek a falairól gumilabdaként pattantak le hisztérikus sikoltozásai. Robbie hátrahőkölt az abszurd, húsbavágó jelenettől. A következő adón egy pocakos férfit daraboltak fel, aki kifejezéstelen tekintettel meredt a kamerába. A harmadik adón élő csontvázként kuporogtak egymás mellett az éhező emberek, köztük gyerekek is; mögöttük egy végeláthatatlan sivataggal, miközben a fejük felett rikoltozó keselyűk keringtek. Utána egy kisfiút mutatott a kép, a combjára rásimult egy kopasz, hatvanas úr keze – szerencsére nem kellett látnia a folytatást, mert a váltásnál már Donald Trump beszélt komoly ábrázattal arról, hogy az ő piros – atomrakétákat elindító – gombja sokkal nagyobb, mint Kim Dzsonguné.

            Amikor Robbie rádöbbent az igazságra, Pilátus bólogatott.

            – Bizony-bizony. Az emberek egymás életét teszik Pokollá, pedig akár ez is lehetne a Mennyország. De úgy tűnik, ez a természetünk. Vágyunk a káoszra. Úgy, mint a cigaretta után. Tudod, hogy korán megöl, mégis elszívsz belőle még egy slukkot – nevette a férfi, miközben a szájába vette.

            Hirtelen eltűnt az ovális iroda képe. A képernyő zöldre váltott. Ezzel egy időben Robbie mellkasát furcsa melegség öntötte el. A Földön minden alapvető életműködése visszafordíthatatlanul leállt.

            – Maga következik, barátom – veregette meg Pilátus a vállát.

            A folyosó végén álló hatalmas ajtó sűrű füstöt lehelve kitárult.

            – Mit mondjak? – fordult riadtan az öltönyös kalauza felé.

            – Beszéljen őszintén. Megbánás és a többi és a többi. Nem mond hülyeséget a Biblia.

            – Na és ha mégis visszaküldenek?

            – Akkor próbálja meg ezúttal nem elbaszni. A Pokol egy lecke, amit elviselhetővé is lehet tenni; de ez csak magán múlik.

            – Na és maga?

            Pilátus szétnézett a folyosón. Üresnek tűnt, ám meghatározhatatlan távolságból léptek kopogtak. Újonnan érkezők.

            – Hogy is mondják? Mindenkinek más a keresztje. Ez az enyém.

            Robbie egy pillanatig még hezitált, de hova mehetett volna? Bólintott Pilátusnak, majd belépett a fényáradatba.

Angyalok veszik majd körül?

Csak akkor kezdett el tisztán látni, amikor a végtelen, tér nélküli terem ajtaja némán becsukódott mögötte. Egy emelvény magasodott előtte. Egy személy ült ott. Lenézett rá – a szemében semmi és végtelen tündökölt egyszerre.

Rádöbbent, ha akarna, sem tudna hazudni.

A bíró, aki lenézett rá az emelvényről, Önmaga volt.

Majd belépett a terem-térbe az esküdtszék, végül a tanúk: Önmaga tükörképei minden évéből, akik élete valamennyi erényét és bűnét a szemére vetették az igazság kérlelhetetlen, végső erejével. Ekkor megértette, Önmagának kell bizonyítania azt, érdemes a Mennybe menetelre, ehhez pedig a Poklon keresztül vezet az út.

Mire véget ért a tárgyalás, tisztán látta az Ítéletét.