Robbie-nak azonnal leesett halálának megmásíthatatlan ténye; csak azt nem tudta zavarában, hová is került.

A végzete kegyes volt; hirtelen és gyorsan történt. Nem érzett fájdalmat. Alig eszmélt fel, már túl is esett rajta, akár egy tűszúráson az orvosi rendelőben.

 A Volkswagenjének csapódó kamion reflektora egy alagút végén lévő fénycsóvává vált. Egyik pillanatban a lába még a féket taposta, a következőben már olyan hideget érzett a talpa alatt, mintha márványkőn állna, az alagút pedig egy hosszú, matt fehér folyosóvá alakult, amelynek a mennyezetét csillagfényű lámpák pettyezték – a végén egyetlen, hatalmas ajtóval, felette pedig egy képernyővel.

Teljesen összezavarodott. A haldoklók felkészülnek a halálra, de őt olyan hirtelen ragadta ki a sors, egészen pontosan a kamion kereke az életből, hogy nem rettegést, csak mérhetetlen csalódottságot érzett. Először az futott át az agyán: szólnia kellene a nejének, késni fog. Végül, amikor teljesen tudatosult benne, hogy véget ért a dal, elcsodálkozott helyzetének abszurd, fennköltség nélküli egyszerűségén. Az ember fejében él egy előzetes kép a Túlvilágról. Robbie egy nagy aranykaput képzelt el a felhőkből kinőve, előtte egy szakállas úrral, ehhez képest a folyosó egy szinte teljesen üres váróra emlékeztette, amelynek a közepén egy öltönyös, negyvenes éveiben járó férfi állt cigarettával a kezében.

            Robbie zavartan odasétált az alakhoz.

            – Mi ez a hely?

            – Pontosan az, amire gondol. Egy váró – mondta ridegen az idegen.

            – Mire várunk?

            – A nagybetűs Ítéletre.

            Az idegen halántéka ősz volt, de az arca meglepően sima, szinte teljesen ránctalan. A tömény cigarettafüst ellenére nem hallatszódott a hangján semmiféle karcosság. Tisztán és nyugodtan beszélt.

            Robbie tudta a választ, mégis fel kellett tennie a kérdést.

            – Meghaltam?

            – Mint mindenki.

            Csak egy fél pillanatig tartott a kétségbeesése. A halált el kell fogadni, nincs más választás. A következő lépést viszont sokkal kényesebbnek találta. A cigarettázó férfi láthatta rajta, feszélyezve érzi magát, ezért megtörte a kettejük közt feszülő csendet.

– Hazudnék, ha azt mondanám, a halál nem olyan, mint a sorban állás. De tény, hogy egy kicsit várakoznia kell. Hogyan történt meg?

           Robbie röviden elmesélte a tragédiáját. A munkahelyéről tartott hazafelé. Nagyon fáradt volt. Nem lett volna szabad a volán mögé ülnie, de megtette. Elbóbiskolhatott vezetés közben. Az utolsó emléke a kamion fénye és a féktelen dudaszó, amellyel az figyelmeztetni próbálta, hogy áttért a másik sávba. Olyan természetességgel festette le a halála körülményeit, mintha csak egy fogat húzott volna ki – bár a halál az egyik legtermészetesebb dolog.

Az idegen összeráncolta a homlokát.

        – Nem mondanám, hogy egyedi, de ritka eset. Az autóbaleseteknél általában azonnal elhunynak az emberek.

            – Akkor most… a klinikai halál állapotában vagyok?

            – Mondhatjuk úgy is. Ezért kell egy kicsit várnia – mutatott a nagy ajtó felett álló, jelenleg üres kijelzőre. – Dohányzik? – Odanyújtott neki egy dobozt.

– Nem. Nem élek ilyennel – válaszolta esetlenül Robbie. Az öltönyös fogsora szinte világított, ahogy szélesebbre húzta a mosolyát.

– Itt már úgyis mindegy, nem?

            – Mert ez már a Mennyország?

            – Nem, nem, barátocskám. Majd ezután dől el, hova kerül. Úgy tűnik, dönteni kell arról, mi legyen a sorsa. Menny vagy Pokol.

            – Azt a rohadt… – fojtotta el a káromkodását, de az öltönyös férfi hetykén megrándította a vállát.

            – Nyugalom, már úgyis mindegy. Különben is, néhány csúnya szóért még senkit sem küldtek le a Pokolba.

            Robbie elnémult. Össze kellett szednie minden bátorságát, hogy kérdezzen, bár az öltönyös tekintetéből úgy tűnt, mintha az olvasna a fejében.

            – Maga Szent Péter?

            – Egy fenét! – nevette el magát a férfi, sűrű füstfelhőt pöfékelve, mintha a puszta lélegzete árasztotta volna azt. – Bár meg kell hagyni, Isten jól felvitte a dolgát. Quintus Poncius Pilátus vagyok, de szólíthat egyszerűen Pilátusnak is.

            Robbie-nak beletelt pár másodpercbe, mire leesett neki, kivel is beszél. Máshogy képzelte el. Legalább egy babérkoszorúval a fején a történelemkönyvek képei vagy a filmek ábrázolásai alapján.

A férfi apró, gödröcskés mosollyal legyintett egyet.

            – Ez a ruha kényelmesebb, mint a tóga. Nem gondolja? A nyelv miatt pedig ne aggódjon. Idefenn ugyanazt beszéljük.

            – Szóval maga tényleg az a Pilátus? A római helytartó?

            – Személyesen, barátom – tárta ki a kezét.

            – Aki megölte Jézust?

            Pilátus mosolya ekkor lelohadt. Megvakarta a szabad kezével a halántékát. Robbie akkor megfigyelte, hogy az ujjaiban a csikk égett ugyan, de nem fogyott el, és hamut sem szórt a földre.

            – Nem öltem meg. Ő akarta azt a halált.

            – De maga mondta ki az ítéletet.

            – Ja – szívott mélyen a cigarettába, majd egy hosszú füstfelhő után sandán Robbie szemébe nézett. – Súlyos dolognak hangzik megölni „Isten egyetlen fiát”, ugye? A Pokolba küldene érte. – Hosszan farkasszemet néztek. Robbie fürkészte a férfi arcát. Megbánást keresett, de semmit nem talált, csak közönyt. Inkább csendben maradt, de Pilátus újra megtörte a szótlanságot. – A némaság egyetértés.

            Nem akart állást foglalni. Ki ő, hogy ítéletet mondjon egy teljhatalmú provinciai helytartó fölött, akinek a nevét az ükunokái is ismerni fogják? Bölcsebbnek találta, ha nem kezdeményez teológiai vitákat, de Pilátus nem szerethette a csendet, mert higgadt hangon folytatta a beszélgetést.

            – Mit gondol, ha nem ítélem mártírhalálra Jézust, aki megváltja a kereszten az emberiséget, megszületik a keresztény vallás? Valójában ezzel a bűnnel hajtottam Isten malmát. Miattam született meg a kereszténység, ami a mai napig vigaszt nyújt az emberek millióinak. Erre az ítélőszék azt vetette a szememre, hogy az évszázadok során pont a kereszténység zászlaja alatt haltak olyan sokan durva halált a háborúkban, szenvedtek máglyahalált és a többi és a többi…

            – Az éremnek két oldala van.

            – Jó meglátás! Ezért vagyok még mindig a purgatóriumban. Az én Ítéletem kétezer éve késik.

            – Ennyire fontos a kereszténység?

            Robbie nem járt templomba. Nem imádkozott, a Karácsonyt és a Húsvétot pedig utálta. Vajon ez rossz pont? Pilátus viszont megcsóválta a fejét.

            – Nem maga a vallás a fontos. Mindegyik vallásnak igaza van, de egyiknek sincs. A hit az igazán fontos, meg az, amit tesz. Az a fontos, ahogyan él.

            Nem tudott erre mit mondani. Úgy érezte, nem követett el semmit, amiért ne kerülhetett volna automatikusan a Mennyországba. Pilátus újra megneszelhette az érzéseit, mert kíváncsian oldalra döntötte a fejét egy olyan kérdéssel, amelynek a válaszát már nyilvánvalóan előre tudta.

            – Mi volt a hivatása?

            – Fogorvos.

            – Szép szakma. Sok embert megszabadíthatott a fájdalomtól, gondolom. Ráadásul sok embernek is okozhatott fájdalmat. Így már minden világos.

            Robbie elszégyellte magát. Sokszor spórolt az érzéstelenítővel, ez tény és való, de nem tartotta elvetemült bűnözőnek magát, amiért olyan súlyos büntetést érdemelne, hogy az örökkévalóságig a lángok martalékává váljon. Sokszor hazudott a feleségének, meg is ütötte, de azt puszta féltésből és szeretetből tette.

            – Hogy lehet szeretetből megütni valakit? – hunyorogta kíváncsian Pilátus.

            Ekkor döbbent rá Robbie, a férfi valóban olvashat benne, mert nem mondta ki hangosan ezeket a szavakat. Néhány pillanattal ezelőtt még azt gondolta, semmi oka a vezeklésre, de most hirtelen annyi emlék ostorozta meg az elméjét a múlt hibáiról, hogy meg is görnyedt – ez lenne a bűnök súlya?

            – Milyen? – tette fel riadtan a kérdést.

            – A Pokol? Ha akarja, megnézhetjük – mutatott a sötét képernyő irányába. – Én nap, mint nap megteszem. Igyekszem lépést tartani az odalenti történésekkel. Melyik része érdekli? A legrosszabb vagy a kevésbé rossz?

            Robbie néma maradt, mire Pilátus egy távirányítóért nyúlt, ami egy asztalon hevert.

            – Akkor nézzünk bele ide és oda is.

            Robbie lángokat várt. Ördögöket, démonokat. Nem sokat tévedett. Olyan borzalmak tárultak eléje, amelyek meghaladták a képzeletét. Vörös fény világította meg az arcát, mert a képernyőn hatalmas erdőtűz gyulladt ki, amelynek csóvái úgy tűntek, a Mennyekig nyúlnak. Mindent beborított a halál. Pilátus csatornát váltott, amely fokozta a horrort. Az élő adás egy kikötött nőt közvetített, véráztatta kötelekkel, aki egy sötét szobában ült, amelynek a falairól gumilabdaként pattantak le hisztérikus sikoltozásai. Robbie hátrahőkölt az abszurd, húsbavágó jelenettől. A következő adón egy pocakos férfit daraboltak fel, aki kifejezéstelen tekintettel meredt a kamerába. A harmadik adón élő csontvázként kuporogtak egymás mellett az éhező emberek, köztük gyerekek is; mögöttük egy végeláthatatlan sivataggal, miközben a fejük felett rikoltozó keselyűk keringtek. Utána egy kisfiút mutatott a kép, a combjára rásimult egy kopasz, hatvanas úr keze – szerencsére nem kellett látnia a folytatást, mert a váltásnál már Donald Trump beszélt komoly ábrázattal arról, hogy az ő piros – atomrakétákat elindító – gombja sokkal nagyobb, mint Kim Dzsonguné.

            Amikor Robbie rádöbbent az igazságra, Pilátus bólogatott.

            – Bizony-bizony. Az emberek egymás életét teszik Pokollá, pedig akár ez is lehetne a Mennyország. De úgy tűnik, ez a természetünk. Vágyunk a káoszra. Úgy, mint a cigaretta után. Tudod, hogy korán megöl, mégis elszívsz belőle még egy slukkot – nevette a férfi, miközben a szájába vette.

            Hirtelen eltűnt az ovális iroda képe. A képernyő zöldre váltott. Ezzel egy időben Robbie mellkasát furcsa melegség öntötte el. A Földön minden alapvető életműködése visszafordíthatatlanul leállt.

            – Maga következik, barátom – veregette meg Pilátus a vállát.

            A folyosó végén álló hatalmas ajtó sűrű füstöt lehelve kitárult.

            – Mit mondjak? – fordult riadtan az öltönyös kalauza felé.

            – Beszéljen őszintén. Megbánás és a többi és a többi. Nem mond hülyeséget a Biblia.

            – Na és ha mégis visszaküldenek?

            – Akkor próbálja meg ezúttal nem elbaszni. A Pokol egy lecke, amit elviselhetővé is lehet tenni; de ez csak magán múlik.

            – Na és maga?

            Pilátus szétnézett a folyosón. Üresnek tűnt, ám meghatározhatatlan távolságból léptek kopogtak. Újonnan érkezők.

            – Hogy is mondják? Mindenkinek más a keresztje. Ez az enyém.

            Robbie egy pillanatig még hezitált, de hova mehetett volna? Bólintott Pilátusnak, majd belépett a fényáradatba.

Angyalok veszik majd körül?

Csak akkor kezdett el tisztán látni, amikor a végtelen, tér nélküli terem ajtaja némán becsukódott mögötte. Egy emelvény magasodott előtte. Egy személy ült ott. Lenézett rá – a szemében semmi és végtelen tündökölt egyszerre.

Rádöbbent, ha akarna, sem tudna hazudni.

A bíró, aki lenézett rá az emelvényről, Önmaga volt.

Majd belépett a terem-térbe az esküdtszék, végül a tanúk: Önmaga tükörképei minden évéből, akik élete valamennyi erényét és bűnét a szemére vetették az igazság kérlelhetetlen, végső erejével. Ekkor megértette, Önmagának kell bizonyítania azt, érdemes a Mennybe menetelre, ehhez pedig a Poklon keresztül vezet az út.

Mire véget ért a tárgyalás, tisztán látta az Ítéletét.

Világjáró Vadócok blogja

A blogot a World Tour Utazási Iroda támogatja.

Kathreen Evans: Sziasztok! A nevem Kathreen Evans, 25 éves vagyok. Szeretem a jó filmeket, a jó pasikat és imádok utazni. Fényképészetet tanulok. Ha hazaértem, szeretnék egy saját stúdiót nyitni. A World Tour Utazási Iroda jóvoltából megvalósult Föld körüli utunk alkalmából megfogadtam, hogy minden állomásunk gasztro különlegességeibe belekóstolok; bármilyen extrémnek is bizonyuljon.

 

Dorothy Evans: Sziasztok! Dorothy Evans vagyok, tíz és fél perccel idősebb, mint Kathreen. Az újságírás érdekel. A World Tour Utazási Iroda jóvoltából megvalósult Föld körüli utunk alkalmából szeretném bemutatni a különféle kultúrákat. Esetleges kérdéseiteket, ötleteiket szívesen várom a blogon, esetleg privátban is.

Itt vagyunk Xochimilcoban!

2017. augusztus 4. 14:45 –Dorothy.E

A tegnap esti buli miatt, amibe belecsöppentünk, nem állítottam reggelre ébresztőt. A reggeli egyébként sem lényeges, mert a mexikóiak az ebédet tartják a legfontosabb étkezésnek. Ennek ellenére már kilenc órakor felébredtem, Kathreen viszont tizenegyig húzta a lóbőrt, amire São Paulo óta nem volt példa. Miután ráncba szedtük magunkat, buszra szálltunk. Nem alakult zökkenőmentesen az utunk. Kathreen majdnem kidobta a taccsot – annak a sok tequilának köszönhetően, amit annak az örömére hajtott fel tegnap este, hogy megérkeztünk Mexikóvárosba. Xochimilco az egyik kerülete, amely a Szövetségi Körzet középpontjától csupán félórányi buszozással közelíthető meg. A rázkódós út és a másnaposság miatt Kathreen így kihagyta a csirkés quesadillát, ami isteni volt.

            Nagyon meleg van. A hőmérő majdnem negyven fokot mutatott már a kora délelőtti órákban is, a fülledtséget pedig a rengeteg csatorna is fokozza az ültetvények miatt. Nem véletlenül jelenti Xochimilco azt, hogy a virágföldek helye. Szerintem olyan, akár egy mexikói Velence a fákkal körülvett csatornákban ringatózó csónakok, hajók miatt, amiket trajinerának neveznek.

            Amikor Kathreen kora délutánra összeszedte magát, mi is felültünk egyre. A szivárvány valamennyi színében pompázó ladikkal bejártuk a csatornákat. A víz üde illata hamar kijózanította Kathreent, akiről a fényképek alapján sem állapítanátok meg, hogy mennyire elragadtatta magát tegnap este, miután versenyt ivott egy helyi sráccal – bár ő mindig is jobban bírta a piát, mint én. A trajineránozás alatt támadt az a merész ötlete, hogy változtassunk kicsit a mai menetrendünkön, miután a kormányos felhívta a figyelmünket egy olyan nem mindennapi látványosságra, amely a Carlos Pellecier Színház Fridájánál is nagyobb durranást ígért: az Isla de las muñecasra – vagyis a Babák szigetére. Igazából kezdetben ódzkodtam az ötlettől (elismerem, a színdarab az én felvetésem volt). Nem akartam felborítani a menetrendet, de a World Tour Utazási Irodának nagyon tetszett a gondolat, hogy ne a színházról, hanem erről a világviszonylatban is páratlan – szerintem kicsit beteges – turisztikai különlegességről tudósítsunk. Kathreen pedig eleve szereti az ilyen szélsőséges dolgokat.

            Miután az Utazási Iroda áldását adta a módosításra, azonnal megérdeklődtük a kormányostól, pontosan milyen ára van a szigetre való bejutásnak, de ő csak megrántotta a vállát: „ingyenes, de minden új látogatónak illik odavinni egy babát”. Most bizonyára azt kérdezitek, mi is ez a hely. Xochimilcot egykoron egy tó árasztotta el, amit lecsapoltak és mesterséges szigeteket alakítottak ki a helyén, amiket az említett csatornarendszerek hálóznak be. Egy ilyen apró, mesterséges földecske a Babák szigete is, amely valójában egyfajta úszó kert. A kormányos csodálkozott, hogy partra akarunk szállni, mert a legtöbb turista csak a csónakokból meri megszemlélni ezt a különös, fás helyet, ahol az ágakról ezernyi játékbaba lóg alá a legkülönfélébb méretekben, akár a karácsonyfadíszek.

            Egy másik utas beavatott minket a legendába. A mendemonda szerint egyszer egy kislány belefulladt a csatornába, akinek az emlékére egy babát akasztottak fel az egyik fára, amit újabb adományok követtek. Egyesek úgy tartják, a kislány szelleme ezekben a babákban él tovább.

            Egyre jobban elfogott a kíváncsiság, amikor a sok riadt arcra néztem, akik elbűvölten hallgatták a kísértethistóriát. Egy asszony szinte könyörögni kezdett Kathreennek, hogy ne menjünk a szigetre, majd egy férfi arról hadovált, az egyfajta börtöne valaminek – merthogy a kislány szelleme csak féligazság; sokkal sötétebb dolgokat rejtenek azok az elátkozott fák.

            Egy szónak is száz a vége, minket nem olyan fából faragtak, hogy valamiféle babona az utunkat állja, ezért elhatároztuk, délután visszatérünk a bevásárlás után, és egy másik trajineránnal kikötünk az Isla de las muñecason, hogy jobban szemügyre vehessük azt. Szerintetek milyen ötlet? ;)

4 hozzászólás

A szigeten

2017. augusztus 4. 17:25 –Dorothy.E

A másik kormányos még babonásabbnak bizonyult. Csak saját felelősségünkre rakott ki bennünket a szigeten. Azt mondta, nem tanácsos késő délután a partjára lépni. Szerintem nem olyan félelmetes, mint amilyennek sokan lefestik. Sőt, láttam már sokkal nyomasztóbb dolgokat is. Valójában szerintem csak szar szomorú ennyi elhagyott játékot látni egyszerre.

            Az Isla de las muñecas tényleg a Babák szigete. Mindenhol ott vannak. A fákról lógnak alá, az ágak közül figyelik az embert élettelen szemeikkel. Vannak csecsemők, de Barbiek, sőt, szövetbabák is pihennek a gaz között, amely benőtte őket. A piszkos műanyag testek úgy sorakoznak egymás hegyén-hátán, mint a tetemek valamiféle világvégi apokalipszis után. Némelyikbe állatok költöztek. Egy nagyobb babafej már méhkassá változott; a lyukas szeméből rovarok szállingóztak ki.

            Kathreent ezzel szemben sokkal jobban megrémítette a látvány – holott az ő ötlete volt, hogy hanyagoljuk a Fridát. Azt mondta, mintha egy horrorfilm forgatási helyszínére csöppent volna. A Babák szigete túlságosan szürreális és hátborzongató ahhoz, hogy valódi helyszínnek tűnjön, holott valójában néhány lépés választja el Xochimilco emberlakta házaitól.

            A csónakos megkérdezte tőlünk, hoztunk-e ajándékot a szigetnek: egy újabb babát; de mindketten csóváltuk a fejünket, amely miatt összehúzta a szemöldökét és valamiféle spanyol babonaságot vágott hozzánk.

            Ha egyszer valamit elhatározunk, azt mindig végigvisszük.

            Kedves olvasóink, ti maradnátok éjszaka egy olyan szigeten, ahol csak szellembabák laknak? Mi most megcáfoljuk a mexikói rémmesét! Az Isla de las muñecas valójában csak egy ártalmatlan turisztikai reklámfogás, akár a point pleasanti Molyember.

2 hozzászólás

Cím nélküli bejegyzés

2017. augusztus 4. 20:13 –Dorothy.E

Kiharcoltuk, hogy a szigeten maradhassunk. A csónakos elég durva szavakat vágott hozzánk. Kathreen fél, de inkább izgatott. Én is elismerem, a lemenő napfényben a babák tényleg elég ijesztőek. A sötétség eleve meg tud viccelni minden kétkedőt. Az érzékek ilyenkor kiélesednek, az agy pedig becsapja az embert – különösen azok után, ha nevetséges kísértethistóriákkal tömik a fejed egész délután. A faágakat mozgatja a szél, velük együtt a babákat is. Sok kis gülüszemű műanyagpofa mosolyog ránk. Ezt is megértük, ketten állunk a világ egyik legfélelmetesebb helyén. De legalább közel van a part, így tudunk sikítani, ha netán valamelyik baba véletlenül ránk ugorna – haha. :D

3 hozzászólás

84 privát Facebook üzenet

Suzanne-t fejbe csapta a fényáradat, amikor kilépett a kocsiból. A Nap vakítóan tűzött. Egy orángután felbömbölt, ahogy belépett az állatkert kapuján. Már várták. Theodore, az igazgató nagydarab, kopaszodó férfi volt, aki széles mosollyal üdvözölte őt. Azonban amikor Suzanne a szemébe nézett, baljós csillogást látott benne, ami megrémítette. Theodore-t vidám, örök optimista embernek ismerte meg öt évvel ezelőtt, de a férfi mosolya most kényszeredettnek tűnt.

            – Köszönöm, hogy ilyen gyorsan eljött. Már vártuk. Nagyon vártuk!

        Suzanne egyik szőke tincse az arcába hullott, ahogy kezet fogott az igazgatóval. Sosem látta ilyen feldúltnak, talán csak tavaly, amikor az egyik tigris megsebesítette az egyik gondozóját. Őt hívták, hogy megvizsgálja az ügyet. Kiderült, ahogy az esetek többségében, akkor is emberi hiba történt. A gondozó óvatlanul hatolt be a nagymacska területére, az pedig a lábába kapott. Szerencséje volt, hogy az ingerült vadállat nem tépte le azt. Suzanne megint erre gondolt. Etológusként a nagymacskák viselkedési szokásait kutatta.

            – A tigrisek? – kérdezte, ahogy elhaladtak az elefántok kifutója előtt, amik vizet permeteztek magukra.

            – A párduc – csóválta a fejét Theodore.

        Suzanne ezt a választ várta a legkevésbé. Az állatkertben egyetlen fekete párduc élt. Egy félénk nőstény, ami a napjait általában a bokrok elrejtő biztonságában töltötte, és soha semmi jelét nem adta agresszív viselkedésnek.

            – Megtámadott valakit?

            – Nem, dehogy! Hál’ istennek nem! Bár azért lenne itt!

            Suzanne felvonta az egyik szemöldökét. Miért hívta ide Theodore, ha nem egy állattámadás miatt? Mit művelt az a párduc, ami ennyire felzaklatta a baltimore-i állatkert nyugodtságáról híres igazgatóját?

            Theodore nem a nagymacska ketrecéhez vezette őt, hanem az irodába, ahol kisebb csoport szobrozott. Mindenki mereven nézett maga elé, mintha valaki meghalt, vagy legalábbis súlyosan megsebesült volna. Mi a fene történhetett? – tette fel magában a kérdést újra a nő. Suzanne harmincöt évesen már számtalan tragikus állati támadásnak volt a szemtanúja és elemzője. Látott leszakított lábakat, megcsonkított kezeket. Ennek ellenére megrögzötten imádta a nagymacskákat, ezeket a fenséges, tiszteletre méltó állatokat, amik megfelelő testi és lelki közérzettel, ok nélkül soha nem fordultak gondozóik ellen, a baltimore-i állatkert pedig híres volt a példányok iránti feltétlen alázatáról. A tigrises incidensen kívül mindig csak rutin feladatokat jött ide elvégezni: megvizsgálni az állatok egészségi állapotát.

            Theodore becsukta maga mögött az ajtót. A kelleténél hosszabb csend ereszkedett a szobára, amit mély hangja tört meg.

         – Ami ma elhangzik, annak a négy fal között kell maradnia. Semmiképp sem kerülhet a nyilvánosság elé! Addig nem, amíg értelmes, józan magyarázatot nem találunk rá.

            Suzanne bólintott. A többi arcra nézett. Jó ég, milyen sápadtak, gondolta.

            – Most hol van az állat?

            – Elzártuk. Kapott egy jó erős nyugtatót. Még pihen.

            – Talán valamiféle ámokfutást rendezett?

            – Bizonyos értelemben. Nézze, ez egy kedves kislány. Félénk ugyan, de semmi jelét nem adta semmilyen szokatlan viselkedésnek. Csak egy állat. Eszik, iszik, alszik, kaparja a fák törzseit, mint minden nagymacska. Nem tudom, hogy mennyit tud az ide kerüléséről.

        – Csak annyit, hogy egy ismeretlen eredetű állatról van szó. A szabadban bóklászott. Valószínűleg illegálisan hozták be házi kedvencnek, de miután túl nagyra nőtt, a tulajdonos egyszerűen kidobta.

       Suzanne már sokszor hallott egzotikus házi kedvencekről, amik kinőtték a ketreceiket. A megszállottak felelőtlenül illegális hüllőket, rovarokat tartanak az otthonukban. A hatóságok általában csak akkor jönnek rá erre, amikor megtörténik a tragédia. A sérüléseket általában ártatlanok szenvedik el. A múlt hónapban például egy elkóborolt aligátor teknős csonkított meg egy öt éves kislányt egy kertben.

            A nagymacskák ritkának számítanak, de megesik, hogy néhány eszement milliomos titokban kölyköket tart a házukban, nem számolva azzal, hogy kedvencük egyszer felnő és nem a kezességéről lesz híres. Az aranyos külső vadállatot rejt.

            – Igen, a gazdája megszabadulhatott tőle. De nem teljes a történet. Van valami, amit nem árultunk el akkor, mert egyszerű tréfának tűnt a dolog. Amikor befogták az állatot, nos… Inkább megmutatom – húzott elő Theodore egy aktát a fiókból és egy fényképet vett elő belőle.

            – Istenem – fakadt ki Suzanne.

            A felvételen a fekete párduc szakadt inget és farmert viselt.

            – Valaki ruhát aggatott rá? Te jó ég, hogyan?

            – Egészen zavarba ejtett mindenkit, amikor az elkábított állatról lefejtettük azokat. Bugyi és melltartó is volt rajta! Elhiszi ezt? Bugyi és melltartó – suttogta a férfi. – Eszement, őrült tréfának tartottuk. Valami perverz játékának. Egyedül egy gondozó akadt, aki egy másik, különös elmélettel állt elő. Sam másra gondolt.

            Sam félig indián volt. Suzanne hallgatagnak, komolynak ismerte. Olyan férfinak, aki nagy titkok tudója. Különös aura lengte őt körbe. Kereste a tekintetével, de nem látta a szobában.

            – Sam a megszállottja lett. Meggyőződéssel állította, hogy ez az állat nem egy perverz tréfát szenvedett el. Azt mondta, hogy ez a párduc valójában egy szerencsétlen bőrváltó!

            Suzanne ismerte a rémtörténeteket. Bár a vérfarkasok voltak a legismertebbek, valójában minden kor és nép kitalálta a maga lényeit: Dél-Amerika a jaguárembereit, Japán a rókadémonait. Rengeteg film, könyv foglalkozik ezekkel a lényekkel. Suzanne tudta, hogy egyes kultúrák nagyon is komolyan veszik az emberállatok létezését, amik megtestesítik a hívők vágyait és félelmeit. Őket okolják a rossz termésért, a halva született csecsemőkért, vagy imádkoznak hozzájuk a megváltó esőért és a szerencséért. Ezer és egy változata akad a legendáknak. Az állatemberek járják az éjszakákat és belefészkelik magukat mindenki álmába.

            Theodore felsóhajtott, mielőtt folytatta volna.

            – Sam egészen furcsa dolgokat csinált. Beszélt hozzá. Úgy, mint egy asszonnyal. Persze a párduc nem mutatott iránta érdeklődést. Az elvitte a bokrokba a húsdarabokat, amiket oda adott neki. Ennyiben ki is merült a kapcsolatuk. Egészen tegnap estig. – Theodore tekintete elsötétült, miközben megdörzsölte a tarkóját. – Úgy jött a vihar, akár az istencsapás. Villámlott, zúgott a szél. A párduc megőrült. A legtöbb állat elbújt a vihar elöl, ez viszont körbe-körberohangált a kifutón, mintha keresne valamit. Sam pedig ekkor kinyitotta az ajtót.

            – Miért tette?

            A férfi egy zsebkendővel letörölte a homlokáról a verejtéket, ahogy egy monitor elé lépett. Elindított egy felvételt.

            – A kamera tegnap vette fel, a vihar alatt.

            A felvételen világosan kivehető volt a bokrok mögül az esőbe kiugró fekete párduc. Bömbölt. Ide-oda járkált, fel-alá, zaklatottan. Utána olyat tett, amit Suzanne etológus pályafutása alatt soha nem felejtett el.

            A párduc a falhoz rohant, kétségbeesetten bömbölt, és karmolni kezdte azt. A nő érezte, gyökeret ver a lába, a szíve majd kiugrott a helyéről.

            – Édes Istenem! – ismételte folyamatosan.

            Már értette, Sam miért nyitotta ki az ajtót. Ahogy a párduc arrébb szaladt, a falon nem egyszerű karmolás nyomokat világítottak meg a villámok.

            Szavak voltak.

Cso Hajun nagyon izgult, de nem adta jelét a feszélyezettségének. Feltételezte, az osztálytársai is nagyon szorongtak, de hozzá hasonlóan mindenki nyugodtan, egyenes háttal, márvány merev arccal ült egymás mellett a padban, várva a tanárnő ítéletét, aki hangtalanul lapozgatta a dolgozatokat. A feladat nagyon egyszerűnek tűnt. A szerelmet kellett ábrázolniuk.

            Cso Hajun tizenkét évesen még nem ismerte ezt az érzést, de sok mindent szeretett; például a virágokat, a körmenetet és a tiszta iskolai egyenruháját, amitől egykeként is úgy érezte, tartozik valahová. Most egyszerre húsz testvérével várta a tanárnő szavait, aki percekig tartó, idegőrlő némasággal olvasta magában a feladatokat. Végül az oktató ajka kinyílt, de a szavak először nem jutottak el Cso Hajun fülébe. Amikor minden arc feléje fordult, tudatosult benne, hogy a tanárnő az ő nevét mormogta.

            A lány gyomra liftezett. Ha a tanárnő megszólított valakit, az sosem jelentett jót. Lehet, rájött a csalásra? Nem őszinte érzéseket írt le. A sok mindent átélt nagymamáját kérdezte meg, milyen is a szerelem. Ő este, a vacsora mellett világosította fel, miszerint a legcsodálatosabb érzésről van szó.

            – A szerelem az emberi lét legfőbb értelme. Szeretni annyit tesz, hogy más valakiért élsz. Így teljesedik ki az életed. Ha szerelmes vagy, másképp látod a világot – zengtek a fülében a szavai most is.

            Hosszasan beszélt arról, hogy a beteljesületlen szerelem a legszebb. Nagyon szerette a nagypapát, de miután egybekeltek, a beteljesült vágy egy idő után eltűnt – mint amikor valaki átszakítja a célszalagot. Ezzel szemben a plátói érzések tiszták, örökké égő lángként soha nem hunynak ki. De ezt Cso Hajun nem tudta még, így a mamája segítségével oldotta meg a feladatot.

            A tanárnő mosolygott, ami még jobban fokozta Cso Hajun aggodalmát. A lánynak minden erejére szüksége volt, hogy megőrizze a hidegvérét és ne kezdje el gyűrögetni szoknyájának a peremét, amit akkor csinált, ha az édesapja ledorgálta valamiért.

            – Nagyon szép munka, Hajun – trillázott a nő hangja.

            A tanárnő óvatosan adagolta a dicséreteket. Soha nem emelt ki senkit – kivéve, ha dorgált, most mégis felállította őt.

            – Lenne kedved felolvasni a többieknek? – A hangnem igazából nem kérés, hanem utasítás volt.

            Cso Hajun óvatosan meghajolt először. Tartott attól, hogy elárulja magát. A szerelemről írt verset. Szerelmesen kellene elszavalnia? Megpróbált mosolyt erőltetni magára, de a szeme nem ragyogott. A tanárnő noszogatóan bólogatott, hogy bátorságot öntsön belé.

            Cso Hajun lenyelte a torkát dagasztó gombócot.

            – Érints meg – suttogta a költemény címét.

            A nő elismerően hunyorgott.

            – Nagyon szép címválasztás. – Odanyújtotta neki a művét. A vonalas lapra írt hatalmas, gondosan írt írásjelek krikszkrakszokká váltak most a számára. – Olvasd tovább!

            A lány halványan megreszketett, mire a tanárnő megnyugtatóan megsimította a vállát.

            – Nincs mitől tartanod, gyermekem, nem csak a címe gyönyörű. Olvasd fel nyugodtan.

            Ekkor Cso Hujant szívéről hatalmas kő esett le. Lassan tudatosult benne, nem büntetni akarják. A tanárnő hangja meleg és gyengéd volt. Az osztálytársai is természetes kíváncsisággal meredtek rá.

            Kifújta a levegőt. Tisztán és a dicsérettől felbuzdulva szavalt.

Olyan vagy mint a Nap,

ami beragyogja az eget.

Érints meg, akár a Földet,

ami nélkül nincs élet.

            Cso Hujan tegnap este még nagyon butának találta ezt a rímet, de élő szóban másképp hangzott. A tanárnő sem adta jelét a rosszallásnak, sőt, a mosolya fülig ért.

Ha téged látlak, boldog vagyok,

Hogy boldog lehess, csak arra szomjazok.

            Ennél a sornál majdnem kiment a margóból, de most senki nem törődött vele.

Bármennyi pénznél fontosabb vagy nekem.

Tudom, nélküled értelmetlen az életem.

Zokszó nélkül meg is halnék érted,

Ezt az áldozatot nem is kellene kérned.

Szeretlek a halálomig és utánig,

Vezetőm, Kim Dzsongun főtitkár, élj még nagyok sokáig!

Amikor felébredek, mintha még mindig álmodnék. Meg kell csípnem magam, mert nem akarom elhinni – tényleg ő fekszik mellettem az ágyban! A gyomromban pillangók táncolnak, miközben végigsimítom a karján végighúzódó nonfiguratív tetoválást. Beleborzongok az érintésbe. Ha megválaszthatná az ember a halála pillanatát öröklétté dermesztve az utolsó érzését, most szeretném megállítani az időt. Nem akarom, hogy véget érjen ez a tökéletes reggel! A korai napfényben esetlennek és ártatlannak tűnik, holott a pár órával ezelőtti szeretkezésünk nem erről tanúskodott. Szeretkezésünk? Belebizsereg minden porcikám, ahogy visszaidézem másnapos kótyagosságomban az érintését, ahogy szétnyitotta a combjaimat és…

            A gondolatmenetemet a szobatársnőm zavarja meg, aki matat a bejárati ajtó túloldalán. Kiver a víz. Azt mondta, Robinál, a csoporttársánál tölti az estét, hogy együtt készülhessenek fel a ma reggeli zárthelyire. A kulcsot a zárban hagytam, így szerencsémre nem tud azonnal belépni a helyiségbe. Nem akarok neki magyarázkodni. Valószínűleg a fejemhez vágna egy csomó mindent. Felelőtlennek tartana. Nem tudja, mennyire szeretem őt! Erika nagyon türelmetlen, félek, nem csak Alexet, hanem az egész kollégiumot felriasztja. Amikor az asztalon heverő négylevelű lóherés medálra pillantok, rádöbbenek, okkal dörömböl az ajtón.

            – Itthon vagy, Tina?

            Magamra kapom a hálóköpenyt, majd a kabala után nyúlok. Nem is értem, hogyan hagyhatta a szobában tegnap. Nélküle soha nem vág neki egy dolgozatnak sem, mert mániákusan hisz a mágikus erejében. Abba a tudatba kapaszkodom, siet, és nem jön beljebb, ha a kezébe adom.

            Közben megcsillan Alex szeme. Rámeredek, miközben a bejárat felé szédelgek. Vajon mióta lehet ébren? Tettette idáig az alvást? Apró mosolya arról árulkodik, jól szórakozik rajtam, de nem szólal meg – hál’ Istennek!

            Amikor ajtót nyitok, a szobatársnőm nagyon feldúlt. Zihál, az arcára tapadó hajcsimbókok alapján feltételezem, futva tette meg Robitól a kollégiumig vezető utat. A tanulás miatt valószínűleg nem is aludt az elmúlt huszonnégy órában. Karikás tekintete ide-oda cikázik az arcomon, miközben nevetséges módon az egész testemmel próbálom elállni az útját – bár aligha állíthatná meg az én ötven kilóm az ő egy mázsás súlyát. A nyakán kidudorodó erek arról árulkodnak, hogy mindjárt elveszti a fejét, de lenyugszik, amikor végre észreveszi a kezemben lévő medált.

            – Gondolatolvasó vagy! Majdnem megfeledkeztem róla. Már indulni készültem a vizsgára, amikor az eszembe jutott. Gondolhatod, megállt bennem az ütő, amikor észrevettem, hogy nincs Robi asztalán. – Kitépi a kezemből a tárgyat.

            Erika matematika szakra jár. Egész héten a zárthelyire készült. A rosszullét kerülgeti az izgalom miatt. Szívesen öntenék belé pár bátorító szót, de minden energiámat leköti a saját szorongásom leküzdése, mert a tarkómon érzem Alex tekintetét. Azon imádkozom, hogy a szobatársam minél előbb hátat fordítson, és hagyjon magamra még két órára, amíg összetakarítok. Vajon érzi a szobából kiáramló szex szagát? Rettegek, hogy a lélegzetem is elárul, ezért némán meredek a fújtató Erikára, aki a Matematika Tanszék hírhedt docenséről tart kiselőadást annak ellenére, hogy elvileg egy fél óra múlva már a teremben kellene lennie.

            Már elfordítja a törzsét, már majdnem magunkra hagy, amikor mögém pillant. Egy másodperc alatt történik az egész. Tehetetlen vagyok. Erika úgy csörtet be a szobába, mint egy tank, hogy felvegye azt a deriválás táblázatot, amelyet félúton véletlenül lesodortam az asztaláról, azonban a mozdulata félbemarad, amint megpillantja az ágyon terpeszkedő Alexet. Legszívesebben a föld alá süllyednék. A szobatársam zavarba jön, szinte fuldoklik a tokáiban.

            – Ez meg mit keres itt?

            – Késő volt már, és itt aludt – bukik ki belőlem egy szánalmas hazugság, pedig kár lenne tagadnom, a szerteszét dobált ruháink nem erről árulkodnak, ráadásul Alex szinte teljesen meztelen.

            A szobatársnőm annyira megdöbben, hogy még a jegyzetet is elfelejti felvenni a földről. Látványosan kirángat a szobából a folyosóra.

            – Erőszakoskodott veled?

            – Nem, dehogy!

            – Akkor leitatott?

            Tagadhatatlan, jól felöntöttem a garatra előző este, de nem kellett bíztatnia. Nem az alkohol miatt feküdtem le vele. Valljam be Erikának, hogy teljesen belezúgtam Alexbe, amikor az egyetemi tehetségkutatón megláttam gitározni a bandájával? Avassam be, hogy már hetek óta levelezünk egymással Facebookon? A tegnapi szeretkezés spontán jött. Véletlenül találkoztunk egy éjszakai bisztróban. Már átkozom magam, hiszen ő is felajánlotta az albérletét, de én azzal a bizonyossággal mondtam ellent, hogy a szobatársamat a zárthelyi miatt úgysem fogom látni legalább délig. Hülye voltam! Erikát egy szál hálóköpenyben nem akarom ezzel untatni, mégis bűntudat fog el. Ezután hogy fog tudni odakoncentrálni a vizsgájára? Most biztosan csalódott bennem. Lehet, új szobatársnő után fog nézni?

            Miután felvilágosítom, hogy nem drogoztam, az arcára kiül a nyilvánvaló végkövetkeztetés.

            – Te beléhabarodtál!

            Hevesen kalapál a szívem. Először magamnak is tagadni akartam a dolgot, de hiábavalónak találtam egy idő után. Az érzéseket nem lehet megmásítani vagy eltörölni. A heves tagadásroham után most minden szó megreked bennem. Érzem, az arcom is elvörösödik, és olyan meztelenné válok a néma igazságtól, mint tegnap Alex karjaiban.

            Erika befejezi a faggatózást. Ez rosszabb mindennél. Sarkon fordul, rohan a buszhoz – lehet, most nem segít rajta a talizmán.

            Amikor visszalépek a szobába, Alex még mindig ugyanabban a pózban ül az ágyon és hosszan méricskél a tekintetével.

            – Úgy tűnik, nem igazán vagyok szimpatikus a számára.

            Egy kicsit megbántottnak érzem a hangját. Legszívesebben odabújnák hozzá, átölelném, de még mindig reszketek a feszültségtől. Helyette ő lép elém. Megemeli az egyik ujjával az állam és mélyen a szemembe néz. Teljesen megbabonáz. A hangjától egy egész hangyasereg fut végig a gerincemen.

            – Ami megtörtént, az megtörtént! Élvezted?

            – Igen – mosolyodom el.

            Sírhatnékom van. Nem volt ilyen jó eddig egy fiúval sem.

            – Akkor pláne nincs okod a bűntudatra.

            Bólintok, bár nem vagyok meggyőződve róla.

            Alex a fürdőszoba felé lép.

            – Letussolok, ha nem baj.

            – Nyugodtan.

            – Használhatom a samponod? Tetszik az illata.

            – Persze.

            Egy ideig áll az ajtóban, mire újra megszólal.

            Minden szava elbódít. Talán igaza van Erikának. Alex maga a drog számomra.

            – Akár együtt is tusolhatnánk. Nem gondolod? – Közben leveti a bugyiját.

            – Akár… – Az ágyra dobom a hálóköpenyt. Már úgy is mindegy. A szív kérlelhetetlen játékos. Mindig ő győz.

Amikor felébredtem a kriptában, drága szerelmem már nem élt. Ott feküdt mellettem, óriási kezét összekulcsolva az én ujjaimmal. Úgy tűnt, mintha aludna egy örökkévaló álomban. Gyönyörű arca meglepően nyugodtnak, beletörődöttnek látszott. Azzal a bizonyossággal ihatta meg a mérget, hogy hamarosan újra láthat engem azon a Fényen túl, amiben egyikünknek sem eshet baja. De én még éltem – nagyon is. Legalábbis még ebben a világban léteztem. Összekoccantak a fogaim a farkasfű méreg iszonyatos szagától.

            Nem így kellett volna történnie. Már rég a városhatáron túl kellene utaznunk, hátrahagyva a múltunkat, a családot, a viszályt. Egy pillanatra fellobbant bennem a remény; fordíthatok a sors kerekén és az ősi törvényt megszegve visszahívhatom őt a Fény túloldaláról. Minden régmúlt tilalom ellenére az ajkamat a nyakára tapasztottam, a fogaimat belevájtam a bőre alá, majd lassan magamba szívtam a halott vért, amelynek az ízétől legszívesebben öklendeztem volna. Akkor is erőlködtem, amikor a sós folyamba kesernyés aroma vegyült. A szívem még nem, de az eszem már tudta, feleslegesen kínzom magam a feltámasztásának a próbájával, mert a méreg már teljesen szétáradt a testében és ezzel porrá zúzta minden reményemet. Ekkor már sírtam. Rázkódó vállal, zokogva csókoltam a nyakát, majd amikor eleresztettem őt, sikoltoztam. A kripta sötét falai úgy verték vissza az őrjöngésem, mintha ezernyi énem akarna megszakadni.

            Hol romolhatott el ennyire a dolog? Minden olyan tökéletesen alakult kezdetben. Amikor a telehold fényében odaállt az erkélyem alá minden hozzám hasonló lánynak el kellett volna borzadnia a látványától, mert óriási, szőrös lény volt, amiben több állati, mint emberi vonást fedeztem fel, de én másnak láttam őt ebben az alakjában is. Arra gondoltam, hogyan alkothat a természet ilyen tökéletes, veszedelmes, mégis vonzó lényt. Tudtam, az ő esze is ezen járt, ahogy aranyló szemével visszameredt rám alulról. Annyira különbözőek, mégis olyan egyformák vagyunk. Nem értettük, miért gyűlöli a fajtánk annyira a másikat. Vad, állati szeretkezéseink után gyakran tanakodtunk erről. Ha nem egymás ellen acsarkodnánk, akkor olyan ellenállhatatlan erőt képviselnénk, amivel megváltoztathatjuk az egész világot.

            Elképzeltük a közös jövőnket. Az Újvilágba szerettünk volna menni. Ott nem él sok a fajtánkból, így nem kezdték el módszeresen üldözni az éjszaka egyetlen gyermekét sem. Elterveztük, csak annyit öltünk volna, amennyi szükséges, hogy ne keltsünk gyanút. Apró mosolyt ejtettem, amint egy soha meg nem történt kép villant fel a szemem előtt, amiben együtt vadászunk a telehold fényében, együtt lakmározunk prédánk húsából, majd ő a kivéreztetett tetem felett magáévá tesz, miközben a bundájába csimpaszkodom. De nem így alakult. Már soha többé nem fogok hajóra szállni.

            A családom ragaszkodott ahhoz, hogy Európában maradjak. Parisnak akartak. Előkelő, viszonylag fiatal ifjú. A tökéletes férj nekem, akivel tovább építhettük volna a befolyásunkat. Az érdekházasságba nem fért bele a szerelem, bár Paris állítólag vonzódott hozzám. Én ezt nem tudtam megítélni, mert mindig hűvös szemmel meredt rám, rózsát adott, mint minden más lánynak, amely tűnt inkább modoros, úrias beidegződésnek, mint valódi, szívből jövő gesztusnak. Ezzel szemben Tybalt mindig kipirult, amikor találkozott velem – holott a fajtánknál ez nem szokás. A pupillája is elkerekedett. Nálunk a szomjúság nagyon egyforma: éhség és szerelem ugyanazon szenvedély, ugyanazon állati vágy, ami felett szemet hunytak családfőink. Az én igaz szerelmem is az éjszaka gyermeke volt, mégis megvetette őt anyám és apám. Miért is? Maguk sem tudták megmondani. A viszály olyan ősöreg, hogy senki nem tudja már, mi miatt pattant ki.

            Szomjas voltam most is. Égett bennem a vágy drága szerelmem után, aki a Fény túloldalán várt engem. Nem kínozhattam őt tovább, de magamat sem. A mérget mohón kiitta mind, bár a farkasfűtől az én fajtám talán csak megbetegszik, de nem hal meg. Ezért sem értettem, miért hitte azt, már elhagytam őt ebben a világban. Az én fajtámon az ezüst sem fog.

            Odaléptem a kripta falához és kitéptem belőle egy koporsót. Valamelyik ősi családtagé lehetett. Nem finomkodtam, hiszem olyan mélyen aludt benne, hogy nem ébreszti fel, csak a Millennium kakasszava. A koporsó oldala megrepedt, némi szilánkot szórva szét. Nem kellett nekem, csak egy nagyobb fadarab. Egy karó, amely elhozza számomra az örökké tartó boldogságot.

            Odafeküdtem szerelmem mellé. Újra összekulcsoltam az ujjaim az ő nagy kezével, olyan görcsösen, mint amilyen hévvel tette ezt ő a halála előtt. Kifújtam a levegőt, miközben a szívem felé emeltem a karót.

           –  Találkozunk a Fényen túl , drága Rómeó – suttogtam utoljára, mielőtt lesújtottam volna. Még éreztem, ahogy a mély ütés hatására leválik a mellkasomról a bőr.

            Szentségtelennek hangzik, de magamban imádkoztam is. Azt az imát mormoltam, amit az áldozataim, mielőtt megláttak az éjszakák során belopózni a szobájukba. Csak ebben bízhattam; a Fényben, aminek léteznie kell! A túlvilágban, amely befogad minden lényt, ami igazán szeret és megbánja bűneit, mert a közhiedelemmel ellentétben a vámpíroknak is van lelkük.

Amikor beléptem Dr. Seamus Conrad irodájába, legelőször a Csontváry festményen akadt meg a szemem, amely úgy lógott alá a vajszínű falon, mintha ablakot nyitott volna egy másik dimenzióba. Nem bírtam megálljt parancsolni magamnak, mint egy izgatott kisgyermek; muszáj volt közelebbről megszemlélnem a műalkotást. Szinte bizsergett a bőröm a vágytól, hogy otthagyjam zsíros ujjlenyomatomat a vásznon. Mindig is csodáltam Az Öreg Halászt, amelyet a művész egyik legzseniálisabb alkotásának tartottam, mert a kép középen tükrözve teljesen mást mutatott: bal oldalán egy istenszerű vénembert, a jobbon pedig a kénköves ördög vicsorgott. Hogyan festhetett valaki ilyen szép replikát?

            – Nem másolat. Eredeti – zökkentett ki a gondolataimból Dr. Conrad, mintha olvasott volna a fejemben.

            Az Öreg Halászt a Herman Ottó Múzeum őrizte, egészen 2019-ig, amíg egy rejtélyes magángyűjtő meg nem vásárolta. Már tudom, kicsoda. Ez a festmény tökéletesen beleillett ennek az intézetnek az egyik irodájába, ami tűnt inkább nyári szállodának, mint kórháznak, mivel az orvosok nem viseltek fehér köpenyt, így nem tudtam megkülönböztetni őket a páciensektől.

            Annyira megilletődtem a Csontváry alkotástól, hogy hosszú másodpercekig csak bambán meredtem a doktorra vaskos keretű szemüvegem mögül, és azt sem vettem először észre, a kezét kinyújtva felajánlotta, hogy foglaljak helyet mahagóni asztala előtt. Tétován leültem. Csak utána döbbentem rá, micsoda sorsfordító elhatározásra jutottam. Ezt megérezhette az igazgató is.

            – Nem szégyen, ha meggondolja magát. Tudnia kell, maga előtt már számtalan páciens felállt, és kisétált azon az ajtón.

            – Nagy ostobaság lenne tőlem, ha én is követném őket. Teljesen biztos vagyok magamban, doktor úr.

            – Ha mégis visszalépne, az elején tegye meg. Tudja, a re-perszonalizáció nem olyan kezelés, aminek az eredményét visszacsináltathatja, ha esetleg nem elégedett vele. Egy tetoválástól megszabadulhat már a lézerek segítségével, de ezzel az élete végéig együtt kell majd élnie.

            – Ez az egyetlen esélyem. Vagy megváltozok, vagy meghalok – Felemeltem a kezemet, és megmutattam a csuklómat, rajta előző öngyilkossági kísérletem hegével.

            A testvérem, Tabitha talált rám, vérben fagyva. Ő győzött meg, hogy vállalkozzak erre a kezelésre.

            Az ok a feleségem, Caroline.

            Valójában mindig ő viselte a nadrágot a családban, de a helyzet akkor vált igazán szörnyűvé, amikor közel húszévnyi munkaviszony után a Toronto Sun elbocsájtott engem negyven másik kollégámmal együtt – hiszen ki olvas már manapság papíralapú újságot. A feleségem eltartottja lettem, kiszolgáltatva minden rigolyájának. Nagyon igyekeztem újra munkát találni, de egy-egy szerencsétlenül sikerült állásinterjú után Caroline cinikus megjegyzései teljesen elvették az önbizalmamat. Senki sem kapkodott egy tördelőért. Az álláskeresésem mélypontja az volt, amikor a folyamatos telefonálása miatt rosszul lettem, és a legutolsó interjún elhánytam magam. Az irodában ülő osztályvezető szemében nem dühöt, hanem szánalmat láttam, ami tovább ostorozta a lelkem. Amikor hazaértem, Caroline megalázó hegyibeszéde csak hab volt a tortán.

            – Biztosan megint hápogtál! Háp-háp! – gúnyolódott.

            Amikor megismerkedtünk, teljesen más arcát mutatta. Ha zavarba hozott, összegabalyodott a nyelvem. Elharaptam a szavakat. Azzal viccelődött, hogy úgy beszélek, mint Donald kacsa. Fiatal korunkban ez bájos élcelődés volt, de mára a legszörnyűbb bélyegemmé vált. Caroline kifordította szerelmünk ártatlan beszólását és könyörtelen fegyvert csinált belőle. Amikor igazán belém akart rúgni, hápogni kezdett. Ha meghallottam, elpattant bennem valami.

            Aznap követtem el az első öngyilkossági kísérletemet: a kelleténél több nyugtatót vettem be. Két teljes nap kiesett az életemből. A kórházban tértem magamhoz, kimosott gyomorral. Egy hétig szénfeketét ürítettem a tablettáktól, ami miatt a feleségem azzal bántott, hogy a sötétségemet adom ki magamból; mert „csak egy gyerek menekül el így a problémái elől, egy igazi férfi nem”. Akárcsak apám. Ő is önkezével végzett magával – a fészerben himbálózó, felakasztott hulláját én találtam meg.

            A feleségem azt vágta a fejemhez, hogy csak egy probléma vagyok a számára. Igaznak is tartottam, mert felcserélődött szerepeinkben ő tért késő este haza a munkából, amíg én a kegyeiért esdekelve vacsorát csináltam neki. Tudtam, részint hergelte, elkeserítette a dolog, hiszen ő meg nem tudta teljesíteni asszonyi feladatait, azonban örömét is lelte a kiélezett helyzetben, hiszen munkanélküliként jogot adtam a kezébe ahhoz, hogy valamennyi fontos családi és anyagi kérdésben ő döntsön a fejem felett. A saját feleségem gyerekévé váltam.

            Életem következő fordulata már kedvezőnek bizonyult – először. A Powerball lottón mi nyertük meg a második legnagyobb pénznyereményt: összesen 754,6 millió dollárt, amitől anyagi helyzetünk varázsütésre rendeződött, de a magánéletünk csak rosszabbá vált. A hatalmas, újonnan vett házunk egy aranykalitka lett. Caroline nem akart elválni. Nem szándékozott lemondani egy árva centről sem, ráadásul ügyvédek és pénzügyi tanácsadók segítségével gondoskodott arról, hogy én se szökhessek el a tetemes nyereménnyel. A pénz és egymás csapdájában vergődtünk, mint két összegabalyodott hálójú pók. Caroline természetesen megvette a maga boldogságait. Bár nekem is csurrant-cseppent, továbbra sem éreztem magam egyenrangúnak vele – a nővel, akihez a sok megaláztatás és értelmetlen játszma után még mindig valamiféle perverz vonzalom fűzött.

            Rábeszéltem Caroline-t a házassági tanácsadásra, de csak két alkalmat vettünk igénybe. A nagynéném azt javasolta, csináljunk gyereket, hátha ez az új helyzet megváltoztatja ezt a beteges felállást. A feleségem undorodott attól, hogy velem érintkezzen szexuálisan, ezért mesterséges megtermékenyítéshez folyamodtunk, azonban a sikertelen harmadik próbálkozás után bebizonyosodott, nem tud kihordani egy babát. Emiatt újra én lettem a hibás egy nyakatekert okkal.

            Tabitha, imádott nővérem, az egyetlen ember, aki önzetlenül törődött a sorsommal, számtalanszor ült le velem beszélgetni. Türelmesen győzködött, de a noszogatása az egyik fülemen bement, a másikon kiszállt.

            – Állj a sarkadra! Ne legyél ilyen tutyimutyi! Te vagy a férfi!

            – Mit tehetnék?

            – Szerintem Caroline titokban arra vágyik, hogy arcon csapd! Mutasd meg neki, ki az úr a házban!

            Tabitha okoskodása rendszerint újabb veszekedéshez vezetett a feleségemmel, aminek a végén fülemet-farkamat behúzva menekültem. Attól válnék férfivá, ha megütnék egy nőt? Úgy éreztem, ezzel saját magamat is megerőszakolnám. Caroline addig lovagolt valamin, amíg el nem érte a saját igazát. A konfliktust elodázva inkább megalkudtam vele, mert képtelen voltam kibújni a bőrömből.         A testvérem egy nap aztán egy különös ötlettel állt elő. Meghívott egy kávézóba. Sejtelmes mosolya beleégett a retinámba.

            – Lehet, mégis ki tudnál – nyomott a kezembe egy újságcikket egy tudományos folyóiratból.

            – Npas4. A gén, ami felelős az emlékeinkért – olvastam fel hangosan a cikk címét. Nem értettem, mit akar ezzel Tabitha, mire hosszas magyarázásba kezdett.

            – Köze van a re-perszonalizációhoz. Hallottál már róla?

            A televízióból néha elkaptam egy-egy hírmorzsát, de nem érdekelt a téma. Humbugnak tartottam.

            – Olyanná programozzák át az embert, amilyenné akarják. Újraírhatják a személyiségedet! – lelkendezett.

            – Jól vagyok így, ahogy vagyok! – feleltem lesütött szemmel. Magamnak is hazudni próbáltam, de Tabithát nem győztem meg.

            Szorongás fogott el. Mi ez a re-perszonalizáció? Jobb ember lehetek általa? Legyőzhetem a saját korlátaimat? Szembeszállhatnék végre Caroline-nal? Legalább annyira megrémített, mint amennyire izgalomba hozott a dolog.

            Nem akartam elolvasni a cikket, de Tabitha hajthatatlannak bizonyult. Később én is kutakodni kezdtem az interneten, Fórumokat böngésztem, hogy minél több információt megtudhassak erről az abszurd „varázslatról”. Csalásnak gondoltam. Biztos sok ember bedőlt neki!

            Az előítéletem akkor rendült meg, amikor megtudtam, hogy egy volt kollégám is élt a lehetőséggel. Francist mindig is határozott, nagyszájú embernek ismertem, de telefonon bevallotta, hogy visszahúzódó, csendes volt, ráadásul dadogás gyötörte, egészen a kezelésig.

            – Elaltatnak, és mire felébredsz, teljesen kicserélődsz. Semmit nem veszítenél vele. Öt évig spóroltam rá, kölcsönt vettem fel, de megérte.

            Ezután teljesen a re-perszonalizáció megszállottja lettem. Szinte minden interneten fellelhető cikket elolvastam róla. Nagyon érdekes, figyelemreméltó tényeket találtam.

            A re-perszonalizáció szele már a múlt évszázadban fellobbant. Az agykutatást Bush elnök is fontosnak tartotta, miután a szenátus megszavazta azt a határozatot, amely szerint ebben rejlik az emberiség jövője. 2013-tól kezdve 1,19 milliárd eurós (nem dolláros) költségvetéssel összesen nyolcvan európai és nemzetközi kutatóintézettel együttműködve elkezdtek dolgozni azon, hogy megtalálják az agyműködésért felelős gének, molekulák, sejtek tulajdonságai és az emberi gondolkodás, viselkedés közötti kapcsolatot. A Lausanne-i Ecole Műszaki Egyetem irányításával az ezt követő években sokat fejlődött az ideggyógyászat, és a különféle projektkutatások állati tesztalanyokon bizonyították, hogy a berögződött viselkedésért sokkal inkább a később szerzett külső környezeti tényezők és nem a hozott, vagyis belénk táplált genetikai információk a felelősek.

            A DNS-ünkben több millió lappangó emberi tulajdonság rejtőzik, amit az adott környezet aktivál – a legtöbb a kora gyermekkorban épül be a személyiségbe. Több ezer harmincöt éves felnőtt tesztelésénél kiderítették, hogy idősebb korban jóval kevesebb a nyomot hagyó trauma, a nagykorúsáig átéljük a legtöbb negatív élményt, sőt, a lehetséges alapsérülések mintázatainak a 40%-a kialakul hét éves korig. Vagyis a legtöbb dolog eldől addigra, tehát Locke-nak igaza volt a „tabula rasa”-val kapcsolatban: a gyermek agya olyan, akár egy üres tábla, amire a felnőttek azt írhatnak, amit akarnak.

            Több iszonyú adatot is találtam, amik a szocializáció fontosságát támasztották alá I. Pszammetik fáraó, majd II. Frigyes német-római császár „Maugli-csecsemőitől” kezdve John Watson 1920-as, elhíresült, pavlovi reflexekre épült kísérletéig a 11 hónapos Alberttel és a fehér patkánnyal, amelyben a félelem kondicionálását vizsgálta. Wendell „Szörny-kísérletét” és az újszülött majmokon végzett borzalmas Harlow-féle „szőranya-tesztet” ne is említsem!

            Minden ilyen tény egy végső következtetést vont maga után: a személyiségünk alappillérei valójában az emlékek – leginkább a tudattalanban lévő, lerakódott gyermekkori tapasztalatok. Mi történne, ha néhány ilyen emléket kitörölnénk vagy megváltoztatnánk? Felülírnánk az ember személyiségét?

            A bioetika mindig is ellenezte a hasonló dolgokat. Már a bárány klónozásánál kongatták a vészharangot: nem tanácsos a természet dolgába kontárkodni. A kutatók Tudományos és Szakmai Etikai Bizottságot kijátszva mégis célt értek, így 2019-ben elsőként alkalmaztak emberen re-perszonalizációt: mégpedig egy louisiana-i börtön halálraítéltjén – akinek már semmi vesztenivalója nem volt. Ez természetesen az alany beleegyezésével történt. Jake Hamington, a pedofil gyilkos kivételes kiváltságokat kapott cserébe, például használhatta a börtön edzőtermét, amiről más, hasonló sorsú bűnös csak álmodhatott. Az első kísérlet azonban kudarcot vallott. Jake utána is felizgult a kislányok láttán. A következő elítélt, Theodore White esetében viszont drámai hatás következett be. Egy tucat pszichológiai vizsgálat és tizenöt szakértő egyöntetű és független véleménye leírta: a re-perszonalizáció teljesen új embert faragott a szadista sorozatgyilkosból, aki gyakorlatilag „meghalt” a műtőasztalon, és egy olyan férfiként ébredt fel, aki nem értette, miért veszik körbe a szürke falak, nem érzett felelősséget a bűnei iránt – mert azokat másvalaki követte el –, ezért kérvényezte a felmentését is. Theodore White végül elbukta az újratárgyalást, megkapta a méreginjekciót, viszont felhergelte a vallási felekezeteket: „Elpusztítottátok a lelkét!”. A White-ügy bejárt a világot. Követelték, hogy tiltsák be az eljárást, de mivel az sikeresnek bizonyult, számtalan rejtélyes és névtelen befektető figyelmét is felkeltette, akik szabadalmaztatták azt. Így került a re-perszonalizáció a Lausanne-i Egyetem zseniális idegsebészének, Dr. Seamus Conrad a kezébe.

            Aki most nyugodtan ült előttem. Egy átlagos férfinak tűnt. Nem láttam sem őrült tudósnak, sem kapzsi üzletembernek. Megfordult a fejemben, hogy talán ő is alkalmazta magán az eljárást. Bár már mindent tudtam a re-perszonalizáció lényegéről, hagytam, hogy a doktor a protokollnak megfelelően felvilágosítson arról, pontosan mire is vállalkozom.

            – A személyiségünk a minket ért benyomásokból, emlékekből épül fel, zömében olyanokról, amikről még csak nem is tudunk. A re-perszonalizáció lényege ezeknek a felülírása. Ha egyes emlékek tompulnak vagy teljesen eltűnnek, a személyiség is megváltozik. Az emlékek fizikailag tárolódnak az agyban, amiért a szürkeállományban található hippokampusz a felelős. Rövid távú memóriát nagyon könnyű törölni, a hosszú távú memória esetében a dolog azonban trükkösebb. Hormonkoktéllal végezzük, illetve lézerekkel kondicionáljuk majd az agyát. Mindezt altatásban. Álmodni fog. Mire felébred, más ember lesz.

            – Miért altatásban? – tettem fel a kérdést annak ellenére, hogy ismertem a választ.

            – Azért, mert akárhogy törné a fejét, a legtöbb benyomáshoz nem jutna hozzá tudatosan. Ne feledje, több évtizedes adatsorokról van szó. A legtöbbet valószínűleg akkor szerezte, amikor éppen pólyásként totyogott vagy olvasni tanult. A tudatalattijába kell férkőznünk, oda pedig az álmain keresztül jutunk el – Egy kártyát mutatott, amin egy kacsa virított.

            A szívem nagyot dobbant. Ez nem lehetett véletlen! Néma tátogással majdnem hápogni kezdtem, de az igazgató nem zökkent ki a szerepéből.

            – A legrégebbi benyomásaihoz egy asszociációs játék lesz a kulcs. Ilyen képeket fogunk az agyába vetíteni, egészen pontosan a nagyagykéregbe, ahol az álmok születnek – Egy tucat újabb kártyát vett elő, amik egyszerű ábrákat mutattak: házat, telefont, kígyót.

            Én még mindig a kacsát láttam.

            – Egyfajta programozott álmot fog átélni, egy nagyon aktív neurohormonális REM fázist több millió ilyen egyszerű képpel. Másodpercenként ezret fog látni, amit éberen fel sem fogna, de az irányított álomban másképp érzékeli az időt. Egy egyszerű példával szoktam ezt modellezni – fonta össze az ujjait. – Tegyük fel, hogy iszonyatosan fél a víztől, mert látta négy évesen Spielberg Cápáját. A legtöbb képre semlegesen fog reagálni, de amikor megjelenik a programozott álomban a cápa, az agyhullámai is megváltoznak. Neuronra pontosan be tudjuk majd mérni, hogy ez az asszociációs képzet pontosan hol okozott kisülést agyban. Az lesz a Cápa emlékének a fizikai helyzete. Egy olyan neuron, amit módosítani tudunk. Mire felébred, A cápa emléke eltűnik és bátrabban veszi majd fel az úszónadrágot.

            A cápákkal nincs bajom, sokkal inkább…

            – Teljesen elfelejtek dolgokat? – lassan beszéltem, rettegve a hápogástól. Dr. Conrad megcsóválta a fejét.

            – Nem. Ez így nem teljesen igaz. Az átlagember az emlékeket leginkább képeknek és hangoknak gondolja, ezért használjuk ezeket a kártyákat. De az emlékek ennél sokkal összetettebbek: például érzelmeket is tartalmaznak. Emlékezni fog arra, hogyan rántotta mélybe az a hal Susan Backline-t a film elején, de már nem fogja nyomasztani.

            Bólintottam, ezzel jelezve, hogy sejtem, mire akar kilyukadni.

            – Az irányított álom képei egy bonyolult algoritmuson alapulnak. Nem csak egy-egy képet, hanem képpárokat és triádokat is látni fog attól függően, hogy a gép milyen agyhullámokat érzékel a tudatalattijából előhívott emléksor alapján. Ebben az asszociációs játékban csak az első fontos ábrát kell megtalálni, az majd aktiválja a többit is. Nincs egyforma minta. Emberenként különbözik. A képek segítségével gyakorlatilag egy éjszaka alatt újraéli majd az összes olyan fontos negatív élményt, amik hatottak az alapszemélyiségére.

            Borzasztóan hangzott. Nem akartam újra látni apám felakasztott holttestét. Most először bizonytalanodtam el igazán. Ráadásul féltem, ha lézerek is pásztázzák az agyam, mi lesz, ha valamilyen károsodást szenvedek.

            – Menny…re vesz…ly…s ez? – ideges lettem, összefolytak a számban a szavak. Azt hittem, Dr. Conrad megjegyzi ezt, de megnyugtatóan semleges maradt.

            – Az eljárásnak csak néhány mellékhatását ismerjük. Szédülés, hányinger léphet fel, szélsőséges esetben orrvérzés. De magára az irányított álomra sem fog emlékezni.

            Ki kell bújnod a bőrödből! – hallottam újra Tabitha hangját, aki egy másik szobában várt engem jelenleg is.

            Elkísért. Ha ő nem lenne, bele sem vágok. Caroline három napra elutazott a barátnőjéhez. Szex-túrára indultak együtt. Nem titkolózott.

            A nővérem kapva kapott az alkalmon és meggyőzött arról, hogy a re-perszonalizáció egyetlen járható megoldás. Fogtam a házban fellelhető készpénzt, amit Tabitha kétszázezer dolláros kölcsönnel kiegészített, és alig eszméltem fel, máris egy New Orleansba tartó gépen utaztam vele ide, ahol minden jóra fordulhat.

            Vagy ez, vagy meghalok!

            Még néhány percig hezitáltam, de utána aláírtam a beleegyező nyilatkozatot.

            Dr. Seamus Conrad kezet fogott velem.

            – Jól döntött! Kérem, hogy ezt ne egy műtétnek fogja fel, hanem iránymutatásnak. Ezért sem viselünk fehér köpenyt az intézetben. Nem akarjuk, hogy a vendégeink traumaként éljék meg ezt. Tekintsen rá természetesebben. Mintha egy barátot látogatna meg. Amikor felébred, az előző élete csak egy rossz álomnak fog tűnni.

            Már nem volt visszaút. Elmondtam Dr. Seamus Conradnak, milyen emberré szeretnék válni. Azt hittem, lehetetlennek gondolja, de mozdulatlan pókerarca arról tanúskodott, hogy az esetem csak rutinfeladat a számára. A beszélgetésünk végén találkoztam Tabithával, aki utána egy szállodában foglalt szobát, ugyanis egy egész napos vizsgálatsorozat alá vetettek az eljárás előtt, amelyben fizikai és szellemi értelemben is átvilágítottak.

            Az agyröntgent egy tucat pszichológiai teszt követte, köztük az elmaradhatatlan Rorschach-teszttel: mindegyik fekete pacában Caroline eltorzult, hisztérikus arcát láttam. Végül este betoltak egy szobába, a fejem felett egy irtózatos, idegenszerű géppel, a testemre annyi elektródát raktak, hogy alig tudtam kivenni a bőrömet. Visszafelé számoltam, félig-meddig siratva, temetve előző, megkínzott énemet, és rettegve vártam az első képeket kígyókról, kötelekről, és egy totyogó kacsáról, ami perverz módon egyszerre anyám és Caroline hangján hápogott.

*

Felébredek.

            Három dolgot érzek. Fejfájást, dühöt, és hogy áll a faszom.

            Semmi sem történt, ugyanaz vagyok.

            Kidobtam az ablakon egy csomó pénzt – hiába. Caroline mérges lesz, ha megtudja.

            Szitkozódni akarok. Már nem a fura szobában fekszem. Egy átlagos teremben vagyok, egy rendes ágyon. A testemen nincsenek elektródák. Először nem veszem észre a dokit, pedig ott áll mellettem. Mosolyog.

            – Hogy van? – kérdezi.

            – Szarul – felelem.

            Okádok. Elvétem a tálat, amitől még dühösebb leszek.

            Még mindig áll a faszom. Szopnál le, te szemét állat! – mondanám ennek a pöcsnek, de türtőztetem magam, és nem teszem.

            – Pihenjen még, aztán délután keressen meg!

            Pihenek, de nem alszom. Nem akarok! Nem kellene emlékeznem az álomra, de szinte minden előttem van. Mintha egy évig folyamatosan s szemembe világítottak volna. Félévnyi hitem omlik össze. Bedőltem én is ennek a humbugnak! Erőt gyűjtök, mert órákig forog velem a szoba. Amikor összeszedem magam, megkeresem a dokit. Valamit ír az irodájában.

            A képre nézek, ami a falán virít. Nevetnem kell. Mi a francért tetszett korábban? Egy rakás szar.

            Aláírat velem néhány papírt. Az utolsó egy elégedettségi kérdőív. Ez valami vicc lehet.

            Összegyűröm.

            – Ez kurvára átbaszás!

            Elmondom mindennek. Az anyja megbaszásáról kiabálok, de nem szólal meg. Csak mosolyog. Legszívesebben leverném a pofájáról ezt a mosolyt.

            – Ezt perre viszem! – kiabálom, majd kilépek.

            Tabitha már vár, aggódik.

            – Nem sikerült – jelentem ki.

            Haragszom rá, de nem vágom hozzá nyíltan. Szerintem érzi, mert a hazaúton egyikünk se szól a másikhoz.

            Amikor hazaérek, Caroline már feni a körmeit. Az olvasólámpa fényében ül, mintha egy filmben szerepelne. Borozik. Látszik, eltervezte a forgatókönyvet, így nem sokat tököl.

            – Hol voltál? – kérdezi nyersen.

            Először a hálószobámba akarok menni. De a szám automatikusan válaszol.

            – Nincs közöd hozzá!

            Én is legalább annyira meglepődök, mint ő. Megfagy a levegő. Caroline elnémul, de nem sokáig.

            – Megtaláltam a repülőjegy foglalást! Magyarázd ezt meg!

            – Volt egy ügyem.

            – Miféle ügyed lehet neked a tudtomon kívül?

            – Állásinterjú – hazudom, könnyebben, mint várom.

            – Miért nem szóltál?

            – Amúgy sem sikerült.

            – Mióta kell egy állásinterjúra hatszázezer dollárnyi készpénzt vinni?

            Libabőrös leszek. Újra hazudok.

            – Nőre basztam el.

            Nem tudom, miért ez jön a számra, de nem bánom. Caroline szeme elkerekedik, tetszik a látványa. Annyira, hogy folytatom, mert kíváncsi vagyok a reakciójára.

            – Úgy elbasztam, mint te. Kivel keféltél most? Négerrel vagy valami korcs félvérrel?

            – Biztos részeg vagy! – az arca eltorzul, ahogy kiabál. – Szánalmas vagy! Te nyomorék senki, ne hápogj ne…

            Valami elpattan bennem.

            Odaugrok hozzá.

            Ugrok? Szállok!

            – Háp… – PUFF, megütöm.

            Hátra tántorodik.

            Kiesik a kezéből a pohár.

            A szilánkok végigpattognak a padlón.

            Beléjük lépek én is, de nem zavar a fájdalom.

            A vérem összekeveredik a borral.

            Arra gondolok, miért vártam erre eddig.

            Eközben Caroline nekidől a kanapénak.

            A bal szeme remeg az öklömtől.

            – Hogy van mersze…

            PUFF!

            Újra.

            Az érzés isteni.

            Már nem pofázik, mert kezdi sejteni, ez nem gyerekjáték.

            A telefonhoz rohan.

            Rendőrt akar hívni.

            De gyorsabb vagyok.

            Megragadom a karját.

            A földre döntöm.

            Ő sikolt.

            Én nevetek és hápogok.

            Mert boldog vagyok.

            És ütöm.

            Ütöm, ütöm, ütöm,…

            … amíg el nem ájul.

Sydney-nek vannak a világ legszebb strandjai. Mondhatnám azt is, a strandok városa, mert több mint százzal rendelkezik. Az én személyes kedvencem a Collaroy volt, mert a turistáktól zsúfolt Bondival ellentétben ez a családias, viszonylag elszeparált hely melegágya Ausztrália természeti szépségeinek. A közelben álló büféből még delfineket, sőt, bálnákat is lehet látni. Ráadásul felfedezték maguknak már a külföldi, csodaszép lányok is, akik ide kocsikáznak, ha különleges dolgokat akarnak kipróbálni, Collaroy ugyanis híres a magas hullámairól. Tökéletes a magamfajta szörfösöknek. Előfordult, hogy a csajok a hullámok után engem is meglovagoltak a parton. Csak ismerni kell a jó helyeket. Nem panaszkodhattam.

            Az egyik haverom, Matt azzal viccelődött, simán kérhetnék pénzt a szelfikért, amiket velem csinálnak a lányok – meg a fiúk is –; nemhiába, meglátszott a kondizás. Elég szabad életvitelt folytattam, nem is akartam egyelőre megnősülni harminchoz közel sem – ami miatt anyám folyton kiakadt. Basszuskulcs, élni akartam még! Tudom, kicsit elvontnak hangzik, de nekem a tenger volt a szerelmem, meg a szörfözés. Hetente ötször meló után kimentem a Collaroy-ra, általában a késő délutáni órákban, mert akkor kevésbé tűzött a nap.

            Így tettem pénteken is. Akkor találkoztam Vicky-vel. Azért emlékszem a nevére, mert ritkán láttam vörös lányokat – a legtöbbet ráadásul elcsúnyítja a szeplő, de ennek a csajnak az előnyére vált. Olyan szépen pettyezte az arcát az a sok kis folt, mintha egy festmény lenne. Beteg dolog, hogy ilyen párhuzamot vonok le. Konkrétan a mellkasomban előbb mozdult meg valami, mint a fürdőnadrágomban (haha, tudom, most bunkónak tartasz). Ez nagy szó. Szóval, ott állt Vicky, a kezében egy fényképezőgéppel, én meg kicsit rámozdultam (nem, nem akartam rögtön megdugni).

            – Szép gép – vetettem oda neki.

            Más lányok már attól elélveztek, ha megszólítottam őket, de Vicky nyugodt maradt, mint aki épp leszarja.

            – Nagy felbontású képeket csinál.

            Csak akkor vettem észre, hogy egy sirály tetemét fényképezte, aminek a feltépett gyomrából műanyag hulladék áll ki.

            – Nem valami művészi – mosolyogtam bárgyún.

            – Ellenkezőleg, ez a legművészibb kép, amit ma készítettem. Nagyon jól megmutatja, mit tesz az ember a Földdel.

            – Környezetvédő vagy?

            – Nem vagyok fekete öves zöld, de most az emberi kártékonyságról készítek egy sorozatot a tengerpartok szennyezettségére fókuszálva.

            – Fasza.

            Bakker, ennyit tudtam kinyögni. Fasza. Esetlenül és idiótán éreztem magam. Leríhatott rólam, mert Vicky komoly arcán egy apró mosoly jelent meg.

            – Ide valósi vagy, kedves…

            – Jeff! – vágtam rá.

            – Vicky – nyújtotta a kezét.

            Baromi hivatalos a csaj.

            – Itt szoktam szörfözni – mutattam a kéklő óceánra, hogy rávezessem a témát magamra, és arra, milyen jó vagyok ebben a sportban.

            Vicky nevetett.

            – Nem nagyon voltam kíváncsi, miért vagy itt!

            Láttam rajta, próbálta palástolni, hogy bejövök neki, de minél tovább beszélgettem vele, annál jobban megnyílt. Mint egy kagyló. Végeredményben, egészen élvezhető beszélgetés kerekedett ki a dologból. Kiderült, hogy fotós, és egy lapnak készül beszámolni a tengerparti szemetelések ártalmas következményeiről. Minél tovább hallgattam, annál jobban érdekelni kezdett a téma, sőt, bűntudatot gerjesztett bennem, amiért én is eldobtam a fél órával ezelőtt vett Coca-Cola üvegét – amelynek egyébként sincs jó híre India óta.

            Nem mondtam el neki, mert biztosan magamra hagy – és akkor talán minden másképp történt volna.

            Meghívtam egy italra. Ágállt ellene, mire fogadást kötöttünk. Ha olyan nagy „szörfös ász” vagyok, biztos menni fog bekötött szemmel is. Mivel nem akadt nálam szemkötő – hiszem az ember ilyenekkel járkál általában a strandra –, lekaptam magamról az úszónadrágot, és azt kötöttem a fejemre. Mielőtt úgy néztem volna ki, mint valami idióta, elkaptam a kíváncsi pillantását, meg az arcát, ami olyan rákvörös lett, akár a haja, amint meglátta a himbálózó férfiasságomat.

            Szóval sínen voltam. Pucéran ráhasaltam a szörfdeszkára, majd neki a nagy vakvilágnak, érezve, ahogy a sós hullámok átzúgnak a vállam felett. Már beúsztam Collaroy valamennyi szegletét, így látás nélkül is pontosan tudtam, hol vannak zátonyok, hova nem szabad mennem. Mintha egy belső radar vibrált volna az agyamban, éreztem az alattam tátongó kék mélységet. Tudtam, már eléggé benn járok a vízben, hogy felállhassak a cirkuszi mutatványhoz.

            A másodperc töredékéig felvillant bennem egy kis kétely, meg tudom-e csinálni, de amikor a lábamat megfeszítve ránehezedtem a deszkámra, és könnyedén átszeltem az első kisebb hullámot, azonnal megnyugodtam: megy ez, mint az ágyba szarás! Elképzeltem Vicky-t, ahogy a parton néz, félig eltakart szemmel, mert még mindig zavarba ejti a szemérmetlenségem. A gondolattól merevedésem lett; úgy nézhettem ki, mint valami elcseszett vitorláshajó előreálló árbóccal. Elcsodálkoztam, miért nem csináltam még ezt korábban. Szörfözés közben éreztem magam igazán szabadnak, de most olyan tömény eufória járta át mindenem a teljes meztelenségtől, mintha egy szent pillanatban eggyé váltam volna az óceánnal.

            Nevettem, amikor megéreztem az első lökést, amitől kibillentem az egyensúlyomból.

            Elvesztettem az uralmat a deszka felett. Úgy csapódtam a vízbe, mint egy rongybaba. Annyira meglepődtem, hogy kellett néhány szívdobbanás, mire észbe kaptam, nem az óceán habjainak a sós ízét érzem a fogaim közt, hanem a véremet az elharapott nyelvemből.

            Azon vacilláltam, milyen idiótának tűnhetek Vicky szemében, amikor újra megéreztem a hullámot, ami oldalra döntött, olyan erővel, hogy egy pillanatra kiszorult belőlem a levegő. Ahogy rúgkapáltam, küszködve azzal, hogy letépjem magamról az úszónadrágot, a zúgó bugyborékolásban meghallottam a lány hangját, aki a szárazföld messzeségében sikoltozott. Csak egy artikulátlan „…aaaaaaa”-t tudtam kivenni.

            Amikor megláttam a hullámok közül kiálló, majd’ fél méteres uszonyt, először arra gondoltam, valaki szivat, mert Collaroy-nál nincsenek cápák. Az állat azonban nagyon is valóságosnak bizonyult. Ahogy az irdatlan test elhaladt mellettem, végigdörzsölte az oldalam, akár a dörzspapír, majd a farokúszójával akkorát csapott a fejemre, mint egy evező.

            Azt sulykoltam magamban, hogy el kell érnem a deszkámat, azonban az kettéharapva hánykolódott a hullámokon.

            Letisztult előttem a kép. Mit is tanultam biológiából? A cápák sokszor természetes zsákmányállatuknak, fókáknak nézik a szörfösöket, de ha rájönnek a tévedésükre, elmennek. A cápa megízlelt a bőrével. Tudja, nem vagyok egy zsíros húsú tengeri emlős.

            Miközben tempóztam, rájöttem, egyedül maradtam.

            Se cápa, se semmi, csak én és Vicky, aki még mindig eszelősen visított a parton.

            Szinte vibrált a víz a szívverésemtől.

            Újra nevettem.

            – Bassza meg! – bukott ki belőlem egy megkönnyebbült káromkodás.

            A part felé fordultam, úsztam, körülöttem a finoman tajtékzó hullámokkal.

            Valójában egy pillanat alatt történt.

            A cápa úgy robbant ki a vízből, akár egy kilőtt torpedó; alólam.

            A hasamba fúródó recés fogakat már nem éreztem.

Már kisgyermek korom óta arról álmodtam, hogy megmentem a világot és legyőzöm a szegénységet. A szüleim is megrögzött idealisták voltak. Ezt a küldetéstudatot plántálták belém.

            – Különleges lány vagy, Miranda. Mindened meg van ahhoz, hogy segíteni tudj másokon! A nagyapád is a harmadik világ elesetteinek adakozott. Ez a családunk sorsa! – prédikálták, én pedig igyekeztem eleget tenni az elvárásaiknak.

            Kíméletlenül törtem előre, végeztem el az iskolákat, szereztem meg a doktori fokozatokat azért, hogy büszkék lehessenek rám. Persze nem csak efféle hiú ábrándok vezéreltek. Tudniillik, valóban szerettem volna segíteni, és hittem abban, képes vagyok rá. Sajnáltam a szegényeket, de nem engedtem, hogy teljesen megbéklyózzanak az érzéseim. Az unokahúgom például szociális munkásnak tanult, de egyszer önkéntesként részt vett egy Down-napon és annyira elborzasztotta a sérült gyermekek látványa, hogy félbehagyta az egyetemet, majd más szakma felé fordult. Valójában tisztelem érte, mert őszintén felvállalta aggályait.

            – A gyakorlat megrázóbb az elméletnél – jelentette ki. Annyira sajnálta azokat a furcsa szemű, kicsi orrú, elálló fülű gyermekeket, hogy nem tudott volna mellettük dolgozni. Belefulladt volna a szánakozásba, ami lehetetlenné teszi a felelősségteljes, objektív döntéshozatalt.

            Kislányként én is haza akartam vinni minden kóbor állatot, a szüleim azonban felvilágosítottak, hogy ez nem kifizetődő. Nem tudok befogadni minden hontalan lényt, de tehetek értük, ezért sokszor kimentem a menhelyekre a szabadidőmben kitisztítani a kenneleket. Az első kutyámat, Samet onnan fogadtam örökbe, majd magam fizettem a zsebpénzemből az ivartalanítását, hogy ne hagyjon a világra még több árva, szenvedő samecskét.

            Ez a tudattalan, ösztönös felelőtlenség nem csupán az állati reprodukcióban érhető tetten. Sajnos ugyanez a helyzet az emberekkel is. Ez a szegénység legfőbb oka.

            Nem tagadom, amikor húsz évesen először utaztam Indiába még a 90-es évek végén, szabályszerűen a földbe döngölt a látvány. Az utazási irodák általában a színes-szagos látványosságokat tolják az emberek arcába, és a prospektusokon a Tádzs Mahal, a Khadzsuráhó, a Száncsi buddhista emlékek és a konáraki naptemplom virít egzotikus pompájával. A turistáknak literszámra készítik a csáj nevű sűrű teát, az útápam pedig elmaradhatatlan gasztronómiai rituálé az újoncoknak a karikkal és bádzsikkal együtt. India Gandhi és a bengáli tigris szubkontinense. Ahány utazási iroda, annyi jelző. A prospektusok csupán azt nem említik, hogy ez a világ második legnépesebb országa.

            Bár a fejlett országokban a születési és halálozási ráta napjainkban egyensúlyba került, az olyan fejlődő helyeken, mint India, még mindig népességrobbanás zajlik, amely elkerülhetetlenül együtt jár a szenvedéssel, a tehetősebbek és nélkülözők közti szakadék mélyülésével. A kulturális és természeti értékei mellett valódi, húsbavágó problémákkal küzd az ország: a szegénységgel és az analfabétizmussal. Minél több az ember, annál nagyobb az éhínség.

            Számos nyomornegyedben jártam a világon. Láttam a dél-afrikai Sowetot, az egyiptomi Qaravát és Rio de Janeiro gettóit is. Ezeket a helyeket többször is felmértem.

            Utazásaim alkalmával Indiának is a sötétebb oldalával szerettem volna megismerkedni. Noha némely tényfeltáró riport, dokumentumfilm bemutatja azt az embertelen nyomort, ami itt uralkodik, egyetlen mozgóképes snitt és fotósorozat sem ér fel a hús-vér valósággal.

            Már a Mumbai Cshatrapati Sívádzsi pályaudvar is megtéveszti az embereket. Ide érkeztem meg én is. Ez a gyönyörű, egyben viktoriánus és neogótikus épület fogadja a turistákat égbe törő tornyaival, hegyes boltíveivel, akár egy palota. A gyanútlan bámészkodó fejében meg sem fordul, hogy ugyanez a város – ezzel a monumentális Világörökséggel – rejti Dharavit, a nyomornegyedet is.

            Lelakott épületek, illetve épületszerűségek állnak szöges ellentétben az ezerablakú felhőkarcolókkal. Dharavit mintha egy teljesen más világ lenne. Alig vannak benne színek, szemétből és emberből viszont rengeteggel rendelkezik. Egy talpalatnyi hely sincs, mert a legkisebb négyzetméteren is fekszik egy koldus – éhesen, vagy holtan, ez nem számít, mert az emberi élet értéke itt fabatkát sem ér. Mindenki a saját túlélésével foglalkozik, így a fekália közt lihegő félholtak és csonttá aszalódott tetemek látványa olyan természetes, akár egy útszélen hagyott madárdög. Azt hihetik, öreg, ráncos képű aggastyánokról van szó, de leginkább gyerekeket láttam a lépcsők alatt kuporogni. Még az elsőnél felébredt bennem az anyai ösztön, hogy magamhoz veszem a kis árvát – akár gyermekkorom utcára kidobott kóbor állatai esetében –, azonban minden sarokban találtam másik tíz éhező, beesett arcú és felfújt gyomrú csöppséget, akik számára egy földre szállt istenség lehettem.

            Letaglózott az is, hogy a néhány játszadozó, meztelen fiatal számára ez az embertelenség teljesen mindennapi. Viháncolva élik rövidke életüket addig, amíg – az undorító mendemondák szerint – be nem gyűjtik őket az éjszaka garázdálkodó szexuális ragadozók, hogy kiélhessék rajtuk beteges hajlamaikat. Nem számít néhány eltűnt gyermek, megcsonkított kis test.      

            Voltak, akik ropogtattak valamit a szájukban, aminek emberi fogyasztásra való alkalmasságában kételkedtem, de az üres gyomor sok mindent befogad. Én öklendeztem, amikor megláttam, hogy egy hét év körüli kisfiú döglött patkányt csócsál egy álló vonat alatt. Akár a cukorkát, úgy szopogatta a szőrös, oszlásnak indult testet. Megbabonázva figyeltem, ahogy küzdött vele. Észrevettem, hogy az egyik kezén csupán négy ujj van. Sokat gondolkodtam az okáról. Születési rendellenesség? Az éhségében saját maga rágta le?

            Ezen a ponton mérhetetlen csalódottság fogott el. Ha tehettem, kisebb-nagyobb összegekkel mindig adakoztam alapítványoknak, amik az indiai szegénység elleni küzdelmet festették zászlajukra. Megfordult a fejemben, hogy hova tűnt igazából a pénzem.

            A szörnyű városnézés után napokig rémálmaim voltak. Újra láttam magam előtt a kisfiút, ahogy majszolta a patkányt. A fantáziámban az állat élt. A gyermek gyomrában összeállt, és kirágta magát a lapockái közt.

            Az élmény arra késztetett, hogy az útról hazatérve még keményebben dolgozzak. Nem vállaltam gyermeket, mert nekem már volt – a képzeletemben sokmilliónyi, akiken segíteni akartam, így minden időmet a munkának szenteltem. Ez végül a házasságom rovására ment. Nem bántam, mert sokkal fontosabb feladatokat láttam el. Szüntelenül kutattam, konferenciákra jártam. Ahogy most is, egyikről ingáztam a másikra. Újra itt voltam, Mumbaiban.

            Megannyi indiai utamból tanulva, húsz év után már sokkal felkészültebben látogattam meg Dharavit, amit az Oscar eső sem tudott megtisztítani (ez inspirálta az álszent Gettómilliomost). Miután a film felkeltette néhány majomképű amerikai figyelmét, egy-két utazási iroda pénzszagot érzett meg a zsebeikből. A jóhoz és gazdagsághoz hozzászokott turistáknak valami újat kellett mutatni, miután ráuntak Humájun császár delhi síremlékére. Az utazási irodák kiötölték, hogy ezúttal a szegénységet állítják reflektorfénybe.

            Egy ötfős csoporttal indultunk útnak. A „nyomor menet” célja az volt, hogy bejárjuk Dhavari legmocskosabb részeit. A lakosok mint az állatok pózoltak nekünk. Egyetlen szabályt kellett csak betartanunk: nem fotózhattunk. Nem a képek publicitása miatt, hanem mert egy fényképezőgéppel felvértezett, gazdagnak ítélt turista könnyű, kirabolható prédának tűnhet olyan embereknek, akiknek valóban semmi vesztenivalójuk sincs.

            Az idegenvezetőnk törte az angolt. A mondandójába némi hindi is belevegyült. Nem igazán figyeltem rá, mert sokadik utam alkalmával már mindent tudtam Dharaviról, ahol megállt az idő. Ugyanazok a szemétből összetákolt hajlékok meredtek vissza rám, csak más tulajdonosokkal. Semmi nem változott – mértem fel a helyet.

            Amikor végeztünk a túrával, és a másik négy ember távozott, a túravezető, egy sovány arcú, bajszos fiú felém fordult.

            – Nem először van.

            Kérdően néztem rá, mire szuvas fogaival szégyenlősen elmosolyodott.

            – Akkor kisfiú voltam. Már vezetek én is. Main tumhen dekha tha. Csak akkor még a haj hosszú.

            Nem beszélem jól a hindit, de megértettem a mondandóját. Már látott korábban is. Vajon melyik utazásom alkalmával?

            – Igen, ez így van, kedves…

            – Zila. Magát csak úgy emlegettük, Sevti.

            Fehér rózsát jelent. Ez egyszerre megtisztelt és meglepett. Nem tartom magam szép nőnek. Átlagos vagyok, egyszerű ruhákban járok. Bár a jelenlegi szürke öltözékem is valószínűleg többe kerül, mint szegény Zila egész évi bére.

            – Szeret ide jönni? – kérdezte a fiú.

            – Nem igazán. De csak így segíthet az ember. Eredetileg egy konferenciára jöttem felszólalni.

            Ekkor észrevettem, hogy Zila mögé egy kislány osont. Öt évesnek látszott. Maszatos, pirospozsgás arcával rám meredt.

            – A kishúga? – kérdeztem, mire a fiatal férfi újra elmosolyodott.

            – A lányom. Seeta.

            – Üdvözöllek, Seeta – guggoltam le a gyermekhez.

            Vajon mennyi fizetséget kaphat ez a fiatal fiú? Meg tudja etetni a lányát? Már az utazási irodának kifizettem egy tekintélyes összeget a „nyomor menetért” cserébe, de úgy döntöttem, idegenvezetőmnek is jár a jutalom. 10 ezer rúpiát nyomtam a kezébe. Zila szeme elkerekedett. Azt hittem, örülni fog, de helyette zavarba jött.

            – Köszön, de nem fogadhat el.

            – Miért nem, hiszen megérdemli?

            – Krpaya, ez túl sok.

            Nem, a 10 ezer rúpiát nem tartottam soknak, de Zila riadtan megcsóválta a fejét.

            – Ez sok pénz itt. Mások ölnek érte. Magának se kéne ennyit itt hoznia.

            Végül megértettem a férfi félelmét. Visszavettem a pénzt. Ennek ellenére szerettem volna valamivel megajándékozni. Az ötlet hirtelen jött. A táskámba nyúltam és elővettem egy üveg Coca-Colát, amit a kislány olyan ámulattal figyelt, mintha egy aranyserleget tartottam volna a kezemben. Odanyújtottam neki.

            Seeta komoly ábrázata most először megváltozott. Apró fogai megcsillantak a mosolyában.

            – Kérem, fogadja el legalább ezt – unszoltam Zilat, akinek könnyek szöktek a szemébe. – Melegen nem olyan jó. Tegyétek egy kicsit a vízbe, hogy kihűljön.

            – Maga valódi Sevti – törölte meg a fiú az arcát.

            Csak most vettem észre, hogy hiányzott az egyik ujja.       

            Miközben a Dharavi sétám után visszatértem a szállásomra, Zilara és a kislányára gondoltam. Egészen biztosan helyesen cselekedtem.

            Egy tengerhez közeli, egy csillagos hotelben, az Oázisban szálltam meg a Shaheed Bhagat Singh Úton. Tömegközlekedéssel körülbelül egy órányira volt a nyomornegyedtől. Sok útitársam a konferencia helyszínéül is szolgáló négy csillagos Kohinoor Continental Hotelben foglalt szobát, amit hatalmas álszentségnek tartottam. Hogyan lehet a szegénységről tárgyalni úszómedencék mellett? Az Oázis tökéletesen megfelelt egy éjszakára is. A zord külső falak ellenére egy meglepően komfortos, tágas szoba fogadott. Leültem a virágmintás takarójú ágyra, összekulcsoltam a kezem. Alaposan fontolóra kellett vennem mindent.

            Dharavi nyomornegyede semmit sem változott. A fiú lehet, hogy patkányhúst darabol a lánya szájába is ma este.

            Magamhoz emeltem a táskámat, benne a konferencia programjával. A találkozó címe gyermetegen lényegre törő volt. Győzzük le a szegénységet! Az én előadásom holnap déltől lett beütemezve a Dharavi nyomornegyed problémájának stratégiája címmel. Ironikusan gondoltam arra, hogy miután befejezem a prezentációm – a mai spontán cselekedetemnek köszönhetően – már nem is lesz aktuális a témám. Egy elmélet semmit sem ér, ha nem ültetik át a gyakorlatba.

            Mindenki csak felületi kezelést akart adni. Én nem. Soha többé nem fognak szenvedni azok a gyerekek, soha többé nem kell patkányhúst enniük! A gondolattól elmosolyodtam.

            Először nem találtam a kitűzőmet, ezért mélyebben a táskámba nyúltam. Ha elvesztem, nem léphetek be a konferencia helyszínére, ahova a világ legnagyobb tudós szaktekintélyeit várják. Szerencsére ott hevert a Coca-Colás üvegek között, rajta a képemmel és a nevemmel: Dr. Miranda Feinberg, szociológus.

            A virológust nem írattam rá.

            A Coca-Colás palackokra pillantottam. Egyszerű, ártalmatlan amerikai dolognak tűntek a reptéren is. Senki nem törődött velük. Kinek fordulna meg a fejében, hogy nem csak üdítő pezseg bennük?

            Csak most döbbentem rá, hogy nem adtam még neki valódi nevet. A H1N10 nem túl eredeti.

            Aztán eszembe jutott Zila, akit a sors sodort újra elém, mire hirtelen megvilágosodtam.

            – Sevti – úgy mormogtam, mint egy imát.

            A dózist eredetileg a konferencia után akartam Dharaviban hagyni, de minél tovább gondolkodtam rajta, annál inkább meggyőzőztem magam arról, jó döntést hoztam, hogy Zilának adtam. Az előadásom után nem sok időm maradt volna erre. Így legalább kényelmesen megebédelhetek.

            A gépem délután 6-kor indul Dél-Afrikába.

Életemben nem izgultam annyira, mint amikor először meglátogattam őt. Pedig határozottan jól néztem ki. Halványan kopaszodott a fejtetőm, amit a hátrafésült, szórványosan őszülő hajjal tökéletesen el tudtam takarni, a szemüveg pedig – mások szavai szerint – tökéletes, már-már angolos eleganciát kölcsönzött nekem. Azzal nyugtattam magam, hogy nem fog számítani a kinézetem; csak az, amit adni fogok neki. Az öltöny nem volt túl praktikus a harminc fokban, de ki akartam magam csípni az alkalomra. A kelleténél korábban érkeztem meg a panellakásához. Az ajtón túlról is kiszűrődött, hogy még az előző kuncsafttal foglalkozik, amitől kivert a víz. Az ingem a bőrömhöz tapadt, a nyakkendőmet meg kellett lazítanom, mert úgy kezdett fojtogatni, mint egy akasztófakötél.

            Alig negyed óra múlva kinyílt a bejárati ajtó és egy nálam is idősebb, sörhasú férfi lépett át a küszöbén. Amikor rám meredt, elmosolyodott. Két kezemen meg tudtam számolni a fogait.

            – Ne aggódj, nagyon türelmes a kezdőkkel! – veregette meg barátilag a vállam, amitől önkéntelenül összerezzentem.

            Mély levegőt vettem, majd kifújtam. Szinte ezzel egy időben még jobban kitárult az ajtó, mintha az én kipárolgott idegességem mozgatta volna, felfedve őt, akit eddig csak fényképekről ismertem. Azok nem hazudtak. Nem retusálta őket. Valóban gyönyörű huszonéves volt, bájos arccal, igéző, játékos szemmel. Fürdőköpenyt viselt, hogy eltakarja meztelen testét. Egy pillanatra inamba szállt a bátorságom. Majdnem hátat fordítottam, ám megragadta a nyakkendőmet és behúzott a szobába.

            – Ne menekülj, gyere beljebb! Már vártalak! – búgott a hangja.

            A lakása egyszerű, de komfortos volt. Az ágyhoz lépett, gyorsan lepedőt cserélt, majd elterült rajta, miközben hívogatóan rám meredt.

            – Halljam, mit szeretnél? – lazította meg a fürdőköpenyt.

            A látványtól a homlokomon végigbucskázott egy izzadságcsepp. A torkom kiszáradt, nagyokat nyeltem, mire meg tudtam szólalni. Láttam rajta, hogy szórakoztatja őt az esetlenségem, a félelmem.

            – Azt olvastam, hogy igazán… különleges dolgokat is kínálsz – nyögtem ki végül.

            – Hah, pont rólad nem gondolnám, hogy az ilyesmikre izgulsz. Mit szeretnél? Szado-mazot? Szerepjátékot? – harapott az ajkába. – Figyelmeztetlek, hogy az anál dupla annyiba kerül! – állt fel egy macska fürgeségével, majd egész közel lépett hozzám. Az orrunk szinte összeért, éreztem a belőle áradó ondóval kevert parfüm keverékét.

            – Mi lenne, ha előtte beszélgetnénk…

            – Nézd, Szivi – tett egy lépést hátra. – Ha a pszichológust keresel, az két sarokkal arrébb rendel. Ha akarod, akkor…

            – Van pénzem! – nyúltam az öltönyömbe és előkaptam egy borítékot.
Azonnal elvette. Amikor kinyitotta, elkerekedett a szeme. Nem kezdte el számolgatni, de láttam, hogy meglepődik. Életében nem láthatott egyben ennyi pénzt. Pontosan fél millió forint volt.

            – Rendben, Szivi. Miről beszélgessünk? – váltott hangnemet. Újra lágy hangon dúdolt nekem.

            – Rólad. Mesélj magadról, kérlek.

            Ezen is hüledezett. Valószínűleg nem sokan kérték ezt tőle. Leült az ágyra, én melléje. Azonnal megeredt a nyelve. Ez is egy feladat volt, amit pénzben mért. Az összeg nagyságától függően egészen intim részleteket is megosztott velem. Talán élvezte is, hogy megnyílhatott végre valakinek. A kérdésemre azt is elmesélte, miért kezdte el űzni ezt a „szakmát”. Balett táncos akart lenni. Mindene meg volt hozzá. Karcsúság, ruganyos test, páratlan ritmus érzék, de a színház világa kegyetlen, és bizonyos körökbe csak egyéb szolgáltatások révén jut be az ember. Egyszer egy baleset miatt eltört a lába, távoznia kellett, a lakbér kifizetésre várt, más lehetősége pedig nem maradt.

            – Nem mész vissza a színházba?

            – De igen. Szeretnék. De még nem állok készen. Némelyik pózzal még mindig gondban vagyok – mosolygott rám gyönyörű fogsorával. – Na és, veled mi a helyzet? Ennyi pénzzel szabad lábon igazán kérhetnél többet is egy butácska kis sztorinál.

            – Kérhetek?

            – Persze! Bátran!

            Megembereltem magam, de alig hittem el, hogy az óhajom végül elhagyta a szám.

            – Szeress!

            – Kívánságod számomra parancs! – nyúlt a sliccem után, de megragadtam a kezét.

            – Nem úgy értem. Mondd ki! Mondd ki azt, hogy „szeretlek”.

            Hátrább húzódott. Még mindig mosolygott, de a tekintete zavart volt. Nem tudta, mit akarok ezzel. Ennél sokkal perverzebb dolgokat is kérhettek tőle előttem. Mindenféle dologban hazudhatott. Hazudott az ápoltságról, a jó szexről, a partnerei adottságairól, de ilyenben még nem, ezért tétován formázta az ártatlan, egyszerű, de hamis szavacskát mindenféle mögöttes tartalom nélkül.

            – Szeretlek.

            Egy percig haboztam, de utána folytattam a kérdezést.

            – Mennyire szeretsz?

            – Nagyon – válaszolta színtelenül.

            – A… azt mondtad, hogy benne vagy… a… hogyishívják… szerepjátékban is.

            – Igen! – Ez a szó már őszintén felizgatta. Olyan területre értünk, amit ő is ismert.

            – Ez hogy szokott menni? El is hiszed a szerepet, amiben benne vagy?

            – Persze, hiszen ez is egyfajta színház, amit komolyan kell venni.

            – Játszhatunk?

            – Ha szeretnéd, igen.

            – Játszhatjuk azt is, hogy valójában nem is játszunk?

            – Ez most nagyon hülye kérés – kacagott fel. – De rendben van, benne vagyok! Csak mert olyan aranyos és jófej vagy!

            – Jófejnek tartasz?

            – Becsületszavamra! – tette a kezét a szívéhez. – Te vagy a legkedvesebb és legfurább kuncsaftom egész eddigi életemben.

            A szeme szikrázott. Ezúttal nem hazudott. Tényleg komolyan gondolta. Jófejnek tart. Ez bátorságot öntött belém.

            – Szóval, amit most mondani fogok, a játék kedvéért, ami csak a nevében játék, elismétled majd?

            – Igen!

            Egy pillanatra kihagyott a szívem. Megfogtam a kezét, amitől meglepődött. Először közeledtem most én feléje. Összeráncoltam a homlokom. A cserepes ajkam kissé összeragadt, amitől a hangom remegett, de így is érthetően ki tudtam ejteni a mondandóm.

            – Ismételd meg újra: szeretlek.

            – Szeretlek!

            – Szeretlek, apa!

            – Szeretlek, apa – fagyott a mosoly az arcára.

            – Szeretlek, és megbocsátom azt, hogy eddig nem kerestél. De most már itt vagy, és ennek örülök.

            Vártam, hogy megismételje.

            De nem tette meg. 

            Csak meredt rám mosolygó szájjal, könnybe lábadt szemmel.

            – Takarodj – suttogta végül.

            – Kicsim, én…

            – Takarodj! – pattant fel az ágyról, majd hozzám vágta a borítékot.