Nem tudom, mit rontottam el. Nem tudom azt sem, pontosan hol siklott félre a dolog. Persze ilyenkor számba veszünk néhány dolgot.

            Túlságosan szerettem őt? Talán túl sokat adtam magamból oda neki? Azt hittem, nem lehet eléggé szeretni, de úgy tűnik, az érzelmeim túlcsordultak, akár egy megtelt pohárból a víz. Ez lehetett az ok! Túlzásba vittem a szeretetet. De mit is tehetünk ilyenkor? Kössünk csomót a nyelvünkre? Ő ezt tette – legalábbis ha szeretetről volt szó.

            Először figyelmen kívül hagyott. Nem foglalkozott többé velem.

            Amikor hozzászóltam, csak unottan legyintett egyet, máskor viszont, ha valamiben nem értettünk egyet, rám pirított és rázta az öklét: „Ne ugass, mert beverek neked egyet!” Igen, mondott sokkal cifrábbakat is. Abba a hitbe ringattam magam, hogy mint minden kapcsolatban, nálunk is vannak hullámvölgyek. Mi most egy völgyben állunk. Jó mélyen. De lesz még jobb világ is, hiszen az irántam érzett szeretete nem múlhatott el nyom nélkül! Egyáltalán szeretett? Vagy csak megjátszotta? Utána beleunt az alakoskodásba? Tény, hogy egyre többször mutatta ki a foga fehérjét, ez pedig megrémített. Féltem, az ökle tényleg belém fog mélyedni, nem mintha a folyamatos acsarkodása nem sebzett volna meg folyamatosan.

            Reménykedtem, ha hazajön a munkából, jobb kedve lesz. Néha az is volt. De az esetek többségében nem. Valaki mindig felbosszantotta, ezt a frusztrációját pedig rendszerint rajtam vezette le. Rajtam köszörülte a nyelvét. „Oh, te szuka!” – volt pár csinos nevem.

            Egy nap aztán nagyon elromlott valami.

            A szokottnál is mérgesebben érkezett haza. A gyomrom összeszorult, amint fürkésző ragadozó szemével, csikorgó fogaival rám meredt; rám, aki talán az egyetlen biztos, állandó pont voltam az életében már évek óta. Fújtató orrlukakkal elém állt és megragadott. Nem a mozdulat fájt, hanem a tett és a mögötte lévő hangtalan üresség és értelmetlenség; az, hogy nem volt oka, indítéka annak, hogy belém mélyessze a körmeit. Egyszerűen csak én voltam kéznél. Rosszkor voltam rossz helyen. Rosszul néztem rá.

            Alig mertem megmukkanni, amikor a bejárati ajtóhoz vonszolt.

            – Ma este kinn alszol!

            – De hiszen esik az eső… – nyöszörögtem tehetetlenül, de alig éledtek fel tiltakozásra az izmaim, már a túloldalon találtam magam, egyedül a nedves éjszakában.

            – Kérlek, jobb leszek, sokkal jobb! – könyörögtem.

            A rimánkodásom azonban csak olaj volt a tűzre. Alig csapta magára az ajtót, újra megjelent, szemében a kérlelhetetlen dühvel.

            – Hallgass!

            De én nem engedelmeskedtem.

            – Hideg van! Hideg van és fázom!

            Egy ütés volt erre a válasza. Erős és kíméletlen volt. A gyomorszájamon ért. Egy pillanatra kiszorult belőlem minden levegő.

            Nehezen tértem magamhoz, mert az első fizikai tettlegesség sokkal fájdalmasabbnak bizonyult, mint a képzeletemben.

            – Hát nem érted? Szeretlek! – bukott ki belőlem a keserű igazság, amitől egy pillanatra mintha döbbenet csillant volna meg a szemében, akár az enyémben a könnyek. Azt gondoltam, ha sírni kezdek, talán megszólítom benne a régi embert, azt az elbűvölő mosolyú férfit, akibe annak idején beleszerettem, de csak a türelmetlenségét sikerült fokoznom.

            Rám meredt, kimérten. A sziszegésétől felállt a szőr a hátamon.

            – Fogd be, vagy kinyírlak! Értetted?

            Ez volt az utolsó mondata hozzám.

            Újra becsapta az ajtót, a zár kattant egyet.

            Az esőtől átfázva lekuporodtam a küszöbre és a lábaimat magam alá húzva összegömbölyödtem.

            Nem hazudtam.

            Mindenre esküszöm, akármit is tett velem, még mindig szeretem…

            … annak ellenére, hogy végül láncra vert az udvaron, addig ütlegelve, sárral és vérrel piszkítva a bundámat, hogy arra sem maradt erőm, hogy vonítsak.