Az ég hirtelen szakadt le. Először csak néhány felhő jelent meg rajta, amik cseppet sem tűntek fenyegetőnek. Aztán a piszkos szürkébe mély, tengerkék tónus vegyült, és épphogy feleszméltem, máris esni kezdett. Épp úton voltam. Alig találtam menedéket magamnak, de aztán egy ócska, apró tető alá húzódtam, arra várva, hogy elálljon a mennydörgő zivatar. Néhány esőcsepp nem jelentene problémát, de ez a tomboló idő már nem volt gyerekjáték, így tanácsosnak találtam megvárni a csillapodását.

            Ez öt órája történt.

            Az eső azonban nem állt el. A talaj fokozatosan tűnt el körülöttem. Nem tudta magába szívni a föld a sok csapadékot. Menedékem lassacskán egy szigetté változott, ahonnan egy tapodtat sem tudtam mozdulni.

            Sejthettem volna, hogy ez fog történni, hiszen minden porcikámban éreztem az esőt – amit ráadásul meg is jósoltak –, mégsem fordultam haza. A szerencsétlenségemben azonban lapult talán egy kis szerencse is. Az otthonomat már rég elmoshatta az özönvíz. Ha nem útközben lep meg az időjárás, akkor meg is fulladhattam volna. Bár ez itt is fenyegetett.

            Várakozásom időtartama, a tehetetlenség egyre hosszabbra nyúlt, így több dolog is kínozni kezdett. Fáztam, éhes voltam. Még mindig reménykedtem abban, hogy valamilyen fensőbb, égi csoda hatására megszűnik az eső, de az kitartóan szakadt, elmosva körülöttem a világot, így minden perccel növekedett bennem a szörnyű következtetés, hogy a mindenség vége jött el. Megérkezett a büntetés. De miért is?

            Már majdnem feladtam a hitet, hogy nem élhette túl más ezt a pokoli időjárást, amikor a nyolcadik órában fény gyúlt nem messze tőlem. Talán kisütött a nap? Azonban az túl alacsonyan siklott végig a horizonton. Semmiképp sem lehetett természetes jelenség. A szikra egyre vakítóbbá vált, mire ráeszméltem, hogy egy hatalmas, tömzsi tárgyból ered. Már órák óta nem láttam akkor magam körül életet, azt hittem, minden elveszett, így az idegen mozgástól szaporán kezdett verni a szívem. Örömömben majdnem kiugrottam a bőrömből. Imáim meghallgatásra találtak!

            Hát mégsem vagyok egyedül!

            A lámpa megállapodott rajtam, mire kétségbeesett rikoltozásba törtem ki.

            – Segítség! Itt vagyok! Mentsenek meg!

            Először elkapott a kétely, hogy tovább halad, de a bárka megállt apró szigetem mellett és kinyílt nekem. Nem bírtam volna ki még egy órát.

            Szánalmas látvány lehettem. Addigra teljesen átáztam, vacogtam, halni készültem, de sikerült összeszednem minden erőmet és a fedélzetre ugrottam.

            A bárka zsúfolásig tömve volt állatokkal. Azok összepréselődve úgy álltak egymás mellett, mint a szardíniák a dobozban. Ahogy a megérkezésemre némelyik idegesen toporgott, egy pillanatig azt hittem, hogy engem, a csuromvizes hajótöröttet inkább kidobnak, de az egyik megszólított – meglepően kedves hangon.

            – Oh, te szerencsétlen, mióta vártál ott?

            – Már nincs otthonom, elmosta az eső!

            – Gyere ide, kedvesem, már nincs semmi baj.

            Nem tiltakoztam, amikor felvett. A bőrét kellemesen melegnek éreztem, amiből érdekes, fahéjjal kevert sültszag áradt.

            – Már nincs mitől félned, megmenekültél – suttogta az idegen.

            Tudtam, hogy igaza van. Már semmi sem számított, hiszen biztonságban tudhattam magam. A megkönnyebbüléstől leküzdhetetlen fáradtság vett erőt rajtam, miközben a bárka dübörögő hanggal, vizet fröcskölve megindult.

            „A következő megálló: Olajfa utca.” – hallottam a fejem felett egy hangot, mielőtt álomba doromboltam volna magam a karjaiban.