A róka nagyon szerette a szőke, kócos hajú kisfiút. Amikor az először letérdelt a rókavár elé, még tartott tőle, hiszen a szaga ismeretlen volt, a járása szokatlan és idegen, de hamar megtanulta, nem kell tartania tőle. Mindig kedveskedett neki valamilyen finom falattal. Az étel a bizalmi kapcsolatuk kiépítésének egy elengedhetetlen kelléke lett. Apró, félig átsütött húsdarabokat potyogtatott le neki a földre, aminek az illata teljesen megbabonázta. Könnyű alamizsna volt a róka számára, aki sokszor nem járt szerencsével a vadászatai során. Egy idő után várni kezdte a kisfiút, mert az sosem érkezett üres kézzel. Hamar megtelt a hasa, ami a szívét is megdobogtatta. Egy idő után már akkor is összecsordult a nyál a szájában, amikor meghallotta a puha lépteit. A kapcsolatuk így egyre szorosabbá vált.

            Egy nap olyan közel került hozzá a kisfiú, hogy a rókának nem maradt esélye arra, hogy elbújjon a biztonságot nyújtó földalatti várba, így megengedte, hogy beletúrja az ujjait dús, rőtvörös bundájába. Először kísértést érzett, hogy megmarja, de ez azt jelentette volna, hogy a szőke, kócos hajú kisfiú soha többé nem hoz neki ételt. Így békésen, felborzolt farokkal tűrte, hogy cirógassák. Másodjára, amikor ismét a közelébe engedte, nyugodtabban engedte a simogatást. A harmadik alkalommal már ösztönöses nyújtotta feléje a fejét, hogy vakarást kapjon a füle tövénél.

            Így ment ez hetekig. A szőke, kócos hajú kisfiú és a róka nagyon megkedvelte egymást. Naphosszat játszottak a magas fűben, majd a kergetőzés után leültek egy domb tetejére, és elbűvölten meredtek a vörös naplementére.

            Megesett, hogy a fiú nem látogatta meg őt, pedig a róka megszokta, hogy szinte minden reggel megjelent a rókavár bejáratánál és addig édesgette őt, amíg elő nem bújt. Az olyan magányos napokon a lelke mélyén szomorúság fogta el. Várta a finom falatokat, természetessé vált számára a simogatás. Előtte nem tudta, milyen az, ha törődnek vele, gondoskodnak róla. Megtanulta, milyen a szeretet.

            Egy nap aztán a szőke, kócos hajú kisfiú nem jött többé. A róka, aki elszokott a vadászattól, mert mindig akadt neki ennivaló, elkeseredetté vált. Nem csak a húscafatok miatt kedvelte a fiút, a társaságára is vágyott. Az ötlet jött magától: meglátogatja, hogy ismét kergetőzhessen vele a mezőn.

            Amikor az erdő széli házhoz ért, megérezte az illatát, de egy sokkal erősebb inger is az orrlyukába hatolt. Tollakat érzett. A róka hasa korogni kezdett. El is felejtette a célját. Eddig tiltotta őt ettől a helytől egy láthatatlan, baljós erőtér, de a hús és szeretet iránti éhség erősebbé vált a lényében bármilyen más ösztönnél.

            Átkúszott a kerítésen, egyenesen a tyúkólba, ahol a baromfik bambán sorakoztak egymás mellett, ám amikor meglátták, zúgolódó rikácsolásba törtek ki. A rókát nem merítette ki a hajsza, mert azt sem lehet igazi vadászatnak nevezni, amikor szó szerint a szájába repül a „sült galamb”. Az állkapcsa összecsattant az egyik baromfi nyakán, vérrel töltve meg a fogai közét. Az eleven hús zamata, a ropogó csont hangja miatt olyan örömmámorban úszott, hogy csak akkor hallotta meg a lépteket, amikor azok már egészen közel jártak a tyúkólhoz.

            Hegyezni kezdte a fülét. Izgatottságában, hogy újra láthatja a szőke, kócos hajú kisfiút, még a farkát is csóválni kezdte. Pedig az csak a kutyák szokása. Boldogságában azt sem tudta, mi is ő.

            Hát itt vagy, megszelídítőm! – ugrott ki a tyúkólból olyan féktelen örömmel, amitől a bundájába fúródó golyót sem érezte meg.